XIX. Az ítélet

A Fehérvárra összehítt országgyűlés ellene mondott a Bánfi elleni titkos eljárásnak. Maga Béldi Pál volt az első, aki határozottan kimondá, hogy ha liga által el lehetett is fogatni Bánfit, ítélete az országgyűlésre és semmi más titkos tanácsra nem tartozik, s követelte, hogy személyes védelem adassék neki.

A fejedelem haragosan, nehéz fővel, veres szemekkel jött az országgyűlésre, mi rendesen mámoros állapotát szokta tanúsítni.

Teleki nem bírva az országgyűléssel, feloszlatá azt a fejedelem által, kivel elhiteté, hogy ha Bánfit börtönéből az országgyűlés elé hozatja, az hamar elszökhetik az útban, vagy úgy fordíthatja ezt a kétélű fegyvert, hogy ő sújtja le általa a fejedelmet.

Az ítélő tanácsban hasztalan volt Horváth Kozma ellenzése a törvénytelen perfolyam ellen, a liga harminchét vádpontot írt össze Bánfi ellen, miket Sárpataky Márton ítélőmester előnapolva, azok értelmében a főúr bepereltetett.

E pontok nagyobb része oly jelentéktelen volt, hogy felelni sem kelle rá. A fejedelemkeresést közé sem merték tenni. Ez csak titkos vád maradt.

Bánfi minden pontra férfiasan megfelelt.

Hasztalan. Menthette volna ő magát bármivel; azok, akik őt megbántották, sokkal jobban tudták, mennyire sértve van ő, mint hogy élve hagyhatták volna.

Az ítélet szavazásra került.

Halált mondtak reá.

Amely napon az történt, a fejedelemhez egész nap nem férhetett senki, egyedül a titkos kötés tagjai, kik untalan szorgos, sietős arcokkal jártak ki s be a fejedelem termeiben.

Estefelé sükerült a mámoros Apafit rávenni, hogy az ítéletnek írja alá nevét. Már ekkor rémképekkel elmérgesítve alig ismeré magát a különben oly szelíd, oly jószívű fejedelem, ki legutolsó cselédje sorsát is meg tudta siratni.

A kapu előtt dél óta álltak hosszú sorban a fölnyergelt paripák s várakozó hintók.

Hirtelen nagy sietve jött ki a teremből Csáky László, valami iratot rejtve bekecse zsebébe, s paripáját kiáltva, felült, s némán intve az utána kijött uraknak, nagy sebesen elvágtatott.

A többi urak is, mintha valami űzné őket, hirtelen felkaptak a palota előtt sorban álló hintaikra, s rejtelmes suttogással válva el egymástól, oly hirtelen elhajtattak, hogy a fejedelem néhány perc alatt egyedül maradt.

Legutoljára vált el tőle Teleki. A fejedelem egészen a tornácig kísérte a főurat; arcán sötét aggodalom látszott; alig akarta Telekit elereszteni.

Teleki hidegen húzta ki kezét a fejedelméből.

– Erről nincs mit álmodozni, uram. Itt egy országos elvről s nem egy emberéletről van kérdés. Ha az én nyakam állana útjában, azt mondanám, üssétek le! A máséra is azt mondom.

Ezzel eltávozott.

Apafi nem maradhatott szobájában. Ki kellett jőnie a friss levegőre. Valami agyon akarta fojtani odabenn, oly nyomasztó volt a lég, vagy tán a lélek? Kijött a tornácra. Mámoros fejének oly jól esett az éjszakai hűs lég, elsötétült lelkének a csillagos ég látása. A korlátnak nekitámaszkodva, bámult hallgatva a csendes éjbe, mintha azt várná, hogy egy mindeniknél nagyobb csillag lefusson az égről, vagy valaki felsikoltson, aki mérföldekre van tőle távol.

Egyszerre sikoltás üté meg füleit.

Összerezzenve hátratekinte, s rémületében elállt szava.

Neje állt előtte, kit hetek óta távol tartottak tőle tanácsurai, összevesztve a mámoros férjet nemes lelkű nejével.

Amely percben az utolsó főúr eltávozott, tudtul adták Apafinénak saját hívei, hogy a fejedelem aláírta a halálítéletet, s a megrémült nő, keresztültörve a palota őrein, rohant Apafihoz, s éppen a tornácon találva őt, odasietett hozzá, s megragadva őt, indulatában sikoltozó hangon kiálta rá:

– Te átkozott ember! Te átkozott ember! Ne ontasd ki azon ártatlan vérét!

Apafi félve húzódott félre neje elől.

– Mit akarsz tőlem? – kérdé tompa hangon. – Mit beszélsz?

– Te aláírtad Bánfi halálát!

– Én? – kérdé Apafi tompán, s neje keze után nyúlt.

– El e kézzel. Rokonom vérétől ragadós az.

– Te nem helyesled, ugye? Én nem akartam – hebegé Apafi.

– Az urak vettek rá.

Apafiné összecsapta kezeit, s kétségbeesetten tekinte férjére.

– Te vért hozál családunkra. Te átkot hozál az országra, átkot énreám, hogy nem hagytalak elveszni tatár rabságában! – Még az erény is bűnné válik miattad.

Apafi le volt zúzva. Nejével szemben és egyedül, minden lelki erejét elveszté.

– Én nem akartam őt megöletni – dörmögé –, én most sem akarom, s ha kívánod, én megbocsátok neki. Vedd pecsétnyomó gyűrűmet, nyargaltass Csáky után Bethlenbe, s adj kegyelmet bátyádnak, és hagyj engem békében.

– Emberek! – kiálta Apafiné csengő hangon. – Ki van elé?

Az elősiető udvaroncok közől legelőbb érkezék az étekfogó.

– Végy magadnak a fejedelem lovászaitól négy paripát – monda Anna, mialatt saját kezével írta a kegyelemlevelet, s aztán aláíratva férjét, annak gyűrűjével lepecsételé –, fogd e levelet, és siess vele Bethlenvárba. Ha a lovak elhullanak alattad, válts másokat. Egy percet ne mulassz sehol. Egy élet van kezedben!

A lovászok előhozták a paripákat, az étekfogó felült egyikre, a többit vezetékre fogva, sietve elvágtatott.

Apafiné nyugtalanul tekinte utána, s azzal felment szobájába. Nem tudott sokáig ott maradni, ismét lejött, felhívatá régi cselédjét, Andrást, s egy vég bársonyt adva át neki, azzal lóra ültetve, elébbi követe után küldé.

…Ha a kegyelmi levél elkésik, legyen szemfödél, melybe a megöltet takarják.

Talán ugyanez órában, talán ugyane percben kiáltá elé lovászát Béldi Pál, meghagyva, hogy üljön leggyorsabb paripájára, s nyargaljon Bethlenbe, és mondja meg az ottani várnagynak: hogy ha Bánfinak le kisebb baja történik Bethlenvárban, fejét rögtön elütteti. – Ő sem mert nejével találkozni ez órában.

És talán ugyanez órában, talán ugyane percben szorítá meg Teleki leendő veje, Thököly Imre kezét, fülébe súgva: „Egy lépéssel közelebb vagyunk”. És az ifjú acélkezének szorítása alatt kettépattant a jegygyűrű, mely őt Teleki leányával eljegyezte, s Teleki érzé, hogy az ifjú keze erősebb az övénél –, mintegy jóslatképpen.

Egész Erdély fel volt háborodva ez éjszakán. Bethlen Farkas egész éjjel nem tudott aludni ágyában, Apor István oly rosszul lett, hogy meggyóntatták, s Kornis úgy eltévedt a járt országúton hazáig, hogy szekere alatt kellett hálnia.

Hát még az égben mi történhetett? Éjféltájon oly zivatar támadt, melynek mására a legvénebb emberek sem emlékeznek, a villám erdőket és tornyokat gyújta fel, a felhőszakadások kiáraszták a folyamokat, a vészharang zúgott mindenfelé, isten ítélete volt ez éjszakán az ország felett. Tán az egész nép meg volt fosztva álmától.

Csak ők aludtak nyugodtan, édesen. A kibékült hitvesek.

Egyik karját férje feje alá téve, másikkal őt átölelve, szendergett a gyöngéd halavány nő; álmában olykor felsírt, a könny vánkosára hullott; boldog menyasszony koráról álmodék, vagy azon édes pillanatról, midőn első, egyetlen gyermekét férje karjai közé tette, s erősebben szorítá magához álmában a férjet, ki oly nyugodt arccal aluvék ott, meghasonolva a világgal, de kibékülve önmagával, lelke jobb felével. A boldogság, mely a palotában futott előle, a börtönben kereste őt fel.

Az éji lámpa halvány világot vetett a szendergő alakokra.

Ez irtóztató éjben négy magános lovag vágtat elkülönözve alig ezer lépésnyi távolban egymástól Bethlenvár felé.

A villanásoknál néha megpillantják egymást, s mindenik erősebben sarkantyúzza paripáját.

A legelső lovag a várkapuhoz érve, kürtjével jelt ád, a fölvonóhíd csörömpölve hull le, s a lovag bevágtat az udvarra, s az elősiető várnagy kezébe egy iratot ád. Ez Béldi Pál küldötte.

A másik lovag, aki utána ér a várhoz, a fejedelem nevében nyittatja meg a kaput, s egy másik iratot ád a várnagy kezébe. Ez Csáky László.

A várnagy elsápad ez irat olvastára.

– Uram – hebegi –, éppen most vevém Béldi Pál parancsát, ki fejem vesztésével fenyeget, ha a fogolyt baj éri.

– Válogathatsz – felel Csáky. – Ha engedelmeskedel, meglehet, hogy ő elütteti fejedet holnap; ha ellenszegülsz, én elüttetem fejedet ma.

A várnagy remegve hajtja meg magát.

– Húzasd föl a vonóhidat – parancsolá Csáky. – A várba engedelmem nélkül senki be nem jöhet. Aki parancsom ellen cselekszik, meghal.

A férj és feleség nyugodtan alszanak egymás karja közt.

Egy percben lassú nyikorgással megnyílik az ajtó, s belép lábujjhegyen Pataky István elrémült arccal, könnyeit alig bírva visszafojtani.

Szíve elfacsarodik, midőn ily boldogan látja őket egymás keblén szenderegni.

Odalép Bánfihoz, hogy őt fölköltse. Amint kezéhez ér, Bánfi fölébred, s meglátva Patakyt, ki nem bír fölindulása miatt szóhoz jőni, csöndesen ki akarja vonni fejét neje karjai közől, hogy azt föl ne költse. De lehet-e a férjnek fölébredni anélkül, hogy neje is fölébredjen?

A nő is ugyanazon pillanatban nyitja föl szemeit.

Pataky nem akarva vele is tudatni a rémizenetet, latin nyelven mondá el azt Bánfinak.

– Surge domine: sententia lethalis adest. (Kelj föl uram, itt a halálítélet.)

Bánfiné megrettenve az idegen nyelvű szavaktól, miknek értelmét Pataky arca oly rosszul tudta eltakarni, ijedten kérdezé, hogy mi baj.

– Semmi, semmi – szólt gyöngéd mosolygással Bánfi, átölelve nejét –, sürgős izenet jött, melyre rögtön kell válaszolnom; nemsokára visszajövök, feküdjél le, és aludjál csendesen.

E szókkal nyugodtan fekteté le nejét párnáira, s gyöngéd szerelemmel összevissza csókolá az asszonyt, hízelgően szólva minden csók után: én lelkem! én szerelmem! én üdvöm! én mennyországom!

A nő nem is sejté, hogy e csókok egy halálramenő búcsúcsókjai. Bánfi oly mosolyogva tekinte rá, örömet hazudva arcára, midőn a halál a küszöb előtt állt.

E pillanatban üvöltött a kürt a várkapu előtt. A fejedelemnő küldöttei érkeztek oda, s bebocsátást kértek a fejedelem nevében.

Csáky hevesen rohant föl a lépcsőkön, s midőn Bánfi félig megnyugtatá nejét eltávozása felől, hirtelen fölszakítá az ajtót, s bekiálta:

– Mit búcsúzol oly soká? Készülj! Az ítélet végrehajtásra vár.

Bánfiné görcsös sikoltással szökött föl e szóra fekhelyéről, s mindkét karját Bánfi elé tárva, szótlanul tekinte egy percig reá, azzal szívéhez kapva, halálfehér arccal, nyitott szemekkel rogyott élettelenül vissza párnáira.

Bánfi halálos keserűséggel tekinte ellenére; elborult szemei több átkot látszottak rá szórni, mint mennyit ajk volna képes kimondani.

– Nyomorú, nemtelen ember! – hörgé indulatosan. – Ki mondta, hogy nőmet is meggyilkold?

Csáky félrefordítá fejét, s durván kiálta:

– Siessen kegyelmed, az idő rövid.

– Rövid nekem, de hosszú lesz neked. Mert lesz idő, mikor meg fogod átkozni az életet, s nem fogsz nyugodtan meghalni, miként én. Hagyj magamra, imádkozni akarok, s nem hívhatok istent oly szobába, ahol te jelen vagy.

Csáky önkénytelenül megdöbbenve kilépett. Bánfi homlokára tevé kezét, és imádkozott.

Künn mennydörgött az ég.

– Isten, ki haragodban mennydörögsz odafenn, fogadd el véremet bűneim áldozatául; ne szálljon annak egy cseppje se azoknak fejére, kik azt kiontatták. Ne engedd, hogy halálomért hazám bűnhődjék valaha. Őrizd meg e szegény országot minden balesettől, tartsd vissza csapásaidat e nép fejéről, s légy oltalmazója minden viharok közt. Bocsásd meg halálomat elleneimnek, miként én is szívemből megbocsátok nekik.

Az ég rettentőt mennydörgött! Isten haragvó kedvében volt e napon! Nem akarta hallani az ilyen imádságot.

– Készen van-e már kegyelmed? – kiálta Csáky nyugtalanul; míg a várkapu előtt a fejedelemnő küldöttei fenyegetőzve alkudtak a kapuőrökkel bebocsáttatásért.

Bánfi odalépett lélektelen nejéhez, s utólszor megcsókolva annak hideg, halvány arcát, nyugodtan lépett Csáky elé:

– Készen vagyok…

Egy óranegyed múlva bebocsáttató Csáky a küldötteket.

– Mit hoztál? – kérdé az étekfogótól.

– A fejedelem kegyelmét a fogoly számára.

– Elkéstél vele. – És te másik?

– Szemfödelet a halottnak.

– Ennek hasznát lehet venni.

Az erdélyi nemesség legmagasabb feje már ekkor a porba hullott.

*

A tragédia be van fejezve a hős halálával.

Más alakok, más vezérek veszik át ezentúl a történetek folyamát. Erdély sorsa, alakja, története átváltozik. A palloscsapás, mely Bánfit megölte, egy korszakot vágott ketté, melynek folytatása nem jő. Az uralkodó alak el van temetve a bethleni kápolna földébe, s szellemét nem őröklé senki.

Csak amidőn Erdélyt veszély fenyegeté – úgymond a krónikaíró –, népek rémültére, világ csodájára fel szokott buzogni a vér az eltemetett honfi dísztelen sírjából.