XIII. Az éji harc

Amint Bánfi Dénes, neje szobáját elhagyva, a hátulsó csigalépcsőn a földszinti tornácba alászállt, egy fiatal lovagot látott benyargalni az udvarra.

A lovag porral és tajtékkal volt lepve; amint leugrott lováról, a mén fáradtan feküdt le, maga a lovag sietve kérdezősködék Bánfi után, ki benne Benkő Gáborra ismerve, elébe jött, kérdezve:

– Mi baj?

– Uram – szólt lelkendezve a fáradt lovag –, Ali basa megtámadta Bánfihunyadot.

– Éppen jókor – monda Bánfi, szinte örülve rajta, hogy izgatott lelke elé törni-zúzni valót hozott a sors. – Hívjátok Veér Györgyöt – monda tiszttartóinak. – Kegyelmed pedig, ha kifújta magát, mondja el a körülményeket.

– Sietnem kell, méltóságos uram. A baj közepéből jöttem ide. Tegnap egy csapat kurd portyász megjelent Bánfihunyad előtt. Méltóságod kapitánya, Sötér Gergely uram, megértve, hogy sarcolni jöttek, utasításához képest a kastélybeli huszárokkal kivonulván eléjök, velök viadalba ereszkedett, s rövid tusa után elkergette a sáncoktól, ezzel nem érve be, riadót fúvatott, s az elvert csapatot űzőbe véve, utána nyargaltatott Zentelke felé. Míg a kurdok folyvást futottak előttünk, mi azalatt egyszerre oldalról látjuk magunkat megtámadtatva; – egy perc alatt az egész tér tele volt lovas törökökkel; mint a hangyaboly, úgy jöttek ellenünk. Számukról biztosan nem szólhatok, hanem azt tudom, hogy három lófarkas póznákat is lehete látni közöttök. Ami arra mutat, hogy maga a basa is jelen van. Sötérnek nem maradt ideje többé Hunyadra visszavonulhatni.

– Az ördögbe! – kiálta föl Bánfi.

– Két-három emberrel harcolt mindegyikünk, maga Sötér egyik kezébe buzogányt vett, a másikba kardot, s amint mellette voltam, e szavakat kiáltá hozzám: „Szaladj, fiam, a csatából! Vágd ki magad – fuss Bonchidára, és adj hírt”. Amit azontúl mondott, azt már nem hallottam, mert a dulakodó tömegek elszakítának bennünket. Én erre paizsomat hátamra vetve s fejemet lehúzva lovam nyakára, sarkantyúba kaptam paripámat, s vágtattam ki a csatából. Százan is futottak utánam, hogy elfogjanak; paizsomon kopogott a nyíl, mint a jégeső, de okos lovam, érezve a veszélyt, megkettőzteté erejét, s üldözőim elmaradtak nyomomból.

– Egyenesen jött kegyelmed Bonchidára?

– Nem állhattam meg, méltóságos uram, hogy félre ne ugorjak Bánfihunyad felé, az ott maradt lakosságot értesítendő a veszélyről, hogy idejekorán menekülhessenek a havasok felé.

– Azt okosan tevé kegyelmed. Tehát a lakosok megmenekültek?

– Korántsem. A vett rémhírt éppen Vízaknainé asszonyom portája előtt adám tudtára a népnek. Az arcok elsápadtak, midőn egyszerre előlépett a ház asszonya, kivont karddal kezében, s mintha száz férfi lelke szállott volna belé, villogó szemekkel állt meg a nép között, s ezeket mondá nekik: „Férfiak vagytok-e? Ha igen, fogjatok fegyvert; álljatok ki sáncaitokra, s tudjátok megvédeni a helyet, hol gyermekeitek élnek, se apáitok eltemetve vannak; vagy ha gyávák vagytok, ám fussatok, a nők itt maradnak velem, s megmutatják a dühös ellenségnek, hogy ha az ősi tűzhelyért kell küzdeni, akkor senki sem erőtlen!”

Bánfi rekedt hangon kiálta csatlósainak, hogy hozzák elé páncélját, kopjáját és sisakját, s inte a fulladozó hírnöknek, hogy szóljon tovább.

– E szavakra szörnyű ordítás keletkezett a nép között, az asszonyok, mint megannyi fúriák rohantak fegyverekért, s férjeik oldalán, kiket nőik elszántsága hősökké avatott, fölmentek a sáncokra: ki mit kapott, kaszát, ásót, cséphadarót fogva elő. Ezalatt Vízaknainé maga mindenütt járt, biztatta, rendezte a csoportokat, a templomot eltorlaszoltatá; olajat, kénkövet forraltatott; a hidakat letöreté; úgyhogy mire én kijöttem a városból, az már tökéletes védelmi állapotba volt téve. Ezzel én minden kerülés nélkül átúsztattam a Körösön, s erdőkön és álutakon idáig jövék.

Bánfi ez utóbbi beszéd alatt egészen magánkívül látszott lenni. Nem várta már sem sisakját, sem fegyverzetét, lováért ordított, s míg arra fölkapna, a megérkező Veér Györgynek sietve kiálta:

– Utánam Bánfihunyadra! – Éjjel-nappal jöjjetek. A gyalogság kerüljön a gyalui havasok felé. A lovasság utolérhet Kolozsvárig. Ha közel lesztek, rakjatok tüzeket a hegyeken, hogy az elődandárral egyszerre elölről támadhassam meg az ellent.

– Talán jobb volna méltóságodnak a derékseregnél maradnia? – szólt Veér György aggodalmas arccal.

– Tegye kegyelmed, amit parancsoltam! – kiálta Bánfi, s sarkantyúba kapva lovát, elszáguldott. Kísérői tízével, húszával nyomakodtak utána.

– Mi lelte ezt – kérdé Veér György –, hogy sem minket be nem vár, sem nejét vagy a fejedelemasszonyt, mint vendégét, nem tudósítja a dologról?

– Megütközött, midőn tudósítám, hogy Vízaknainé védi Bánfihunyadot – magyarázá Benkő –, gyermekkori szerelme neki, kit azután később elfeledett, s most, hogy hősi veszélyéről értesült, megdöbbenni látszott rajta.

Veér György helybehagyá a felvilágosítást, s rögtön felültetve hadait, miután Bánfinét nehány szóval tudósítá egy kis félrecsapásukról, a lovassereggel eltávozott Kolozsvár felé, a gyalogság vezetését Angyal Mihály kapitányra bízva.

Ezek csak estefelé indultak meg, rövidebb útjok levén a havasok felé.

Elinduláskor előállt egy condrás székely fiú, halovány orcával, de izmos karokkal. A többiek tuszkolták előre.

– Énekeld el nekünk azt a nótát!

Ez volt a nép egyszerű költője: Gelenczei Ambrus.

Bibliáját előkeresve zekéje zsebéből, annak pergamen táblájára írogatott verseket, mikre dalt szerkesztve, csaták előtt elszokta azokat énekelni; a nemesség utána énekelte az egyszerű harci danát.

A nap kerül, hajnal derül,
Már a szokott óra cseng,
Már minden sor, minden bokor
Lassú indulóval zeng.
Ne késsél hát, talpadra kelj
Vitéz magyar, lóra székely,
Kabalára szász!
Rest ember az, aki nem fut,
Mikor előtte van az út,
A gavallér, mikor ráér,
Ha nem mehet, mász.¹

Az ezer meg ezer férfi által énekelt harci kardal lassankint elenyészett a távolban.

*

Veér György Kolozsvárra érve, Bánfit már nem találta ott. Kétszáz lovast véve magához, félórával elébb eltávozott a generális.

Veér nem sokat pihentetve embereit, még azon éjjel továbbment Bánfi nyomában, kit sehol sem érhetett utol; a vezér mindenütt előtte járt, néha egypár óra járással is.

Késő éjszaka volt, midőn Bánfi Dénes kétszáz lovasával oda jutott, ahol a Körös vize végigszelve a tájat, kétfelé választja az erdős völgyet. – A hídnál, mely a vízen keresztülvezet, tábort ütött a török; egy csoport beduin ott hasalt a parton, hosszú puskáival fülelve. Meglepni nem lehete őket.

Bánfihunyad felé majd múló, majd terjedő veresség látszott az égen.

Bánfi a túlparti erdő rejtekében hagyva lovagjait, maga negyedmagával elindult a víz sekélyesebb részén átjárást keresni.

A Körös itt néhol oly sebes, hogy az embert lekapja lováról. Szerencsére a száraz nyár nagyon kiapasztotta, s Bánfi nemsokára egy helyre akadva, ahol csendesebben folyik a víz, társaival együtt azon szerencsésen átgázolt. Ezzel egyet közülök visszaküldött, hogy a többieket is vezesse oda, maga addig harmadmagával a túlparton maradt, merően bámulva azon táj felé, ahonnan az égés látszott.

Ezalatt egy hat lovagból álló beduin őrcsapat, a folyam partján cirkálva, észrevevé a három lovagot, s vezetőjük rájok kiálta, hogy álljanak meg.

Bánfi erre vissza akart húzódni, de három beduin hirtelen elébe került, s a másik három fölemelt dárdával rohant rá és társaira.

– Hajtsátok le fejeteket a ló nyakára, s bal kézzel kapjátok el a dárdát – monda ez társainak, s azzal kardot húzva, a szemközt jövőkre rohantak; szótlanul összecsapva velük az éj árnya alatt.

Bánfi középett állt, a három beduin dárdája egyszerre süvöltött, s Bánfi társai kétfelől egyszerre estek le a lórul átszegezve, míg ő bal kézzel biztos ügyességgel kapva el az őrjáró kelevézét, jobbjával egy csapást intéze hozzá, mely annak koponyáját hasítá ketté.

Erre, meglátva, hogy egyedül maradt, egyszerre fordult mindkét ellenének, s egyiket a kopjával, másikat karddal néhány perc alatt leveré.

Dühösen száguldott a part felől kerülő másik három ellene.

– Jertek! – dörmögé Bánfi, s azzal az iszonyú humorral, mely némely harcosnak a halálveszély pillanatában annyira sajátja, mosolyogva mondá: – Majd én tanítalak meg benneteket dárdával bánni! – S azzal lovát egy facsoportnak faroltatva, kardját tokjába dugá, s az elvett dárdát kétkézre kapva, nem telt bele két perc, midőn mind a hármat leöklelte lováról.

Ekkor széttekinte, ha nem jön-e több, s örömmel tapasztalá, hogy a hídnál levők a távol miatt nem vették észre a tusát. Kétszáz lovagja pedig már a túlsó parton járt, s szép nesztelen átkelt az innensőre.

Egypár a leküzdött beduinok közül még nyavalygott és ordítozott.

– Verjétek ezeket főbe, hogy el ne áruljanak bennünket kiáltozásaikkal.

– Ne várjuk be Veér György csapatait? – kérdé egy hadnagy.

– Nem lehet, nincs időnk – szólt Bánfi, a vereslő égen jártatva szemeit, s azzal a kisded csapat nesztelenül haladt a mezőségeken és harasztokon keresztül.

Nemsokára valami távoli zsibongást kezdének hallani, s amint egy dombtetőre értek, föltűnt előttük Bánfihunyad.

Bánfi könnyebbülten lélegzett; nem a város égett, csupán a kertekben levő kazalok, a lakosok előre leverték házaik tetőit, hogy az ellenség föl ne gyújthassa. A templom és torony is tetőtlenül állott, s lehete látni, mint hemzsegi azt körül a tűz világánál ostromló török had; míg a torony ormairól tűzesőként hullott alá az égő szurok és kénkő, néha egy-egy nehéz gerenda is, sodorva a falakról a fölkapaszkodókat.

Ali basa nem várhatta be ágyúit, mik a rossz utakon elmaradtak, s azt hivé, hogy egy ostrommal beveheti a parasztoktól és nőktül védett helyet. De a kétségbeesés katonává tesz mindenkit, s az elszánt kezében jó fegyver a fejsze és kasza.

Bánfi arca kigyulladt e látványra. Egy fehér hölgyalakot vélt látni a torony ormán, s azzal sarkantyúba kapá lovát, s mint a vihar, nyargalt előre, lovagjainak kiáltva:

– Ne számlálgassuk az ellenséget most, majd ráérünk, ha leöltük! – S egy óranegyed múlva a város előtti tábor elé ért a kisded csapat.

Itt aludt mindenki. Míg egyik sereg ostromolt, addig a másik ráért pihenni; még az őrök is nyugalomra hajták fejeiket, a lovasok ott feküdtek lecövekelt paripáik mellett, s csak akkor riadtak föl álmaikból, midőn már Bánfi keresztül-kasul nyargalt soraikon.

A báró egyedül az ostromlottakhoz akarva sietni, hirtelen keresztülgázolt az eszeveszett seregen, mely álmából fölijesztve, lóra, dárdára kapott, s egymást vélve ellenének, összekeveredék, kölcsönösen rontva tulajdon csoportját, a csauszok hasztalan iparkodtak a bőszülteket rendbeszedni.

Bánfi azonban véletlenül, vakmerően vágott a török had közé, mely a templomot ostromolta. Az első csapatok ijedten futottak meg váratlan rohama elől, a futókat azonban nemsokára megtorlasztá egy szemközt jövő dandár, mely Ali basa válogatott mamelukjaiból állott.

Egy óriási szerecsen vezette a csapatot. Lova rendkívüli nagyságú, tizennyolc markos mén; maga hét láb magas idomtalan alak; félig meztelen kiülő izmai ragyognak, mint az acél, az égő kazalok pokoli fényében; széles szája vérzik egy kőhajítástól; fekete arcából rémesen világlanak elő szeme fehérei.

– Megállj, gyaur! – ordíta a szerecsen a csatazajt fölülmúló hangon, s egyenesen Bánfinak tartott. Iszonyú öklében tenyérnyi széles görbe kard villogott, melyet még neki is súlyos volt megemelni.

Két huszár, ki Bánfi elé vágtatott, két csapására az iszonyú szörnynek jobbra-balra hullott le lováról, egyik fejetlenül, másik övig hasítva. A harmadik csapásra fölállt nyergében a szerecsen, elkiáltva magát dörgő hangon:

– Én vagyok Kariasszár!, a győzhetetlen. Köszönd istenednek, hogy általam halsz meg – s ezzel hátrakapva kardját, egy irtóztató csapást mért Bánfi fejére.

A báró hidegvérrel emelé föl kardját szeme elé, s azon pillanatban, midőn Kariasszár felé csapott, egy ügyes, semmi erőbe nem kerülő, de a villámnál gyorsabb mozdulatot tett vele a szerecsen ökle felé, vívók belső vágásnak nevezik ezt, s e csapással Kariasszárnak egyszerre négy ujját leütötte, a nehéz pallos csörömpölve hullott alá az ujjatlan marokból.

A fekete arcon meglátszott az ijedtség és düh elsápadása. Iszonyú ordítással veté magát rögtön Bánfira, s nem törődve az arcára és vállára kapott sebekkel, bal kezével elkapá Bánfi jobb karját, s brutális erővel egyet taszított rajta úgy, hogy ha Bánfi erősen nem ül lován, kiesik nyergéből.

Úgy látszott, mintha a szerecsen még fél kézzel is képes lenne őt összemorzsolni.

Bánfi azonban jó lovas levén, keményen megszorítá térdeivel paripáját, mire a nemes mén fölágaskodott két hátulsó lábaira, s amint az óriás urával dulakodott, oroszláni erővel tépve annak megmarcangolt karját – a harcparipa egyszerre nekifordult a szerecsennek, s patkójával combon vágva, tajtékzó szájával dühösen beleharapott annak húsos mellébe, s a megharapott részen egyet csavarintott fogaival.

Kariasszár elordítá magát bőszült fájdalmában, s hirtelen eleresztve a bárót, handzsárjához kapott bal kezével, s azt jajgatva rántá ki.

Bánfi azon pillanatban nyakához vágva az óriásnak, a roppant fő egyszerre alágördült, s míg a levágott nyakból háromágú sugárban szökellt föl a vér, a fejetlen alak nekiszabadult lován ülve maradt, s kirántott handzsárjával fejetlenül vagdalkozott még holta után is jobbra-balra – ijesztő tüneményül saját népeinek.

Az óriás elestének láttára szétfutottak a megrémült mamelukok, egymást taposva s a kerítéseken ugrálva át lovaikról; ugyanekkor a templomot védő nép, elhányva az útból torlaszait, kirontott ostromlóira, elöl Vízaknainé kivont karddal, utána a papok mint zászlótartók a templomi lobogókkal. A nagy, de két tűz közé szorult ostromló tömeg kétfelé vált, utat nyitva egyfelől a parasztok kaszáinak, másfelől a huszárok csákányainak. Ez utóbbi hatalmas fegyver a vele bánni tudók kezében; ütései csaknem kikerülhetlenek. A csákány hosszú, hegyes orra a lecsapásnál oly erővel hull alá, hogy nincs paizs vagy sisak, melyet keresztül ne üssön, s kard meg nem véd görbe, hajlott vasa elől. A két csapat nemsokára összeért, elszórva az útból a janicsárokat, kik még félholtan is csapkodtak handzsáraikkal a rajtuk átgázoló lovak lábaihoz.

Vízaknainé kipirult arccal szökött Bánfi Dénes elé, s lova kantárát megragadta.

– A veszély nagy, méltóságos uram, a török húszannyi erővel van, mint mi együttvéve: jöjjön kegyelmed a templom kerítése mögé.

– Egy lépést sem innen – monda Bánfi hidegvérrel. – Meneküljenek kegyelmetek vissza torlaszaikhoz.

– Egy lépést sem innen – viszonza Vízaknainé.

– Én tudom magamat védni – monda Bánfi hevesen.

– Én is – viszonza büszkén az asszony.

E pillanatban, mintha a föllegekből szállnának le, vagy a földből támadnának elő, minden utcáról új csapatok rajoznak ki, gyalogosok, lovasok, hosszú puskákkal, tegzekkel, szalagos kopjákkal, s égbontó ordítás támad minden oldalról:

– Ali! Ali! Allah akbár!

A magyarság erre hátát a templomnak vetve, csatasorba állott, s várta a támadást. Az utca végéről egy fényes lovagcsoport látszott közelíteni, a szpáhik válogatott csapatja volt ez, délceg arab paripákon, miknek nyeregtakarója smaragdoktól tündökölt a tűzvilágban. Középett lovagolt Ali, karcsú, hófehér berber ménen: kezében gyémántos markolatú görbe kard, fején turbános sisak, nagy szakálla ezüst páncéljára hullt le. Amint lőtávolságnyira ért Bánfihoz, megállt, s csapatjait körül elrendezé.

Bánfi mindekkorig hozzá sem nyúlt pisztolyaihoz, miknek gyönyörű elefántcsontból faragott agyai kilátszottak nyeregkápáiból. Most kivonta azokat, s mindkettőt odanyújtá Vízaknainénak.

– Fogja kegyelmed – monda. – Legyen mivel védnie magát.

Ali basa erre egy hírnököt küldött előre, ki a magyarok elé érve, ez izenetet hozá nekik:

– Az én uram, Ali basa, fölszólít titeket, hitetlen gyaur nép, nincs hová futnotok, minek erőlködtök ellene tovább: tegyétek le a fegyvert lábaihoz, s várjátok kegyelmét.

Alig ejté ki utolsó szavát a hírnök, midőn két lövés hallatszott, s a hírnök holtan esett le lováról. Vízaknainé mind a két pisztolyt őrá lőtte ki – feleletül.

Erre Ali basa dühösen inte a körülálló csapatoknak, s minden oldalról nyilak és puskák irányoztattak a magyarság felé. Vízaknainé e percben fölhágott Bánfi kengyelvasába, s egy kézzel annak vállára kapaszkodva, másikkal megvillantá kardját, kiáltva:

– Ne féljetek, barátim! – Szavait ropogó dördülés s süvöltő nyílzápor követte. Vízaknainé testével fedezte Bánfit, ki a lövés elhangzása után gyengülni érzé a nő szorítását karján. Egy nyíl szíve fölött találta a nőt.

– E nyíl neked volt szánva – suttogá Vízaknainé, s holtan omlott le a földre.

– Szegény asszony – monda Bánfi, utána tekintve. – Mindig szeretett, és sohasem mutatta.

S azután vér folyott könny helyett.

A magyar csapatot körülözönlé a török raj, de sehol sem bírta azt megbontani; Bánfi már a nyolcadik szpáhival vívott, kik mind elhulltak rendkívüli ügyessége miatt. Ali basa magánkívül jött dühében.

– Nem bírjátok hát leverni ezt a csúfondáros kutyát! – ordíta bőszülten, s szétkardlapozva előtte álló embereit, maga vágtatott Bánfi elé. – Én vagyok előtted, hitvány disznó – ordíta rá fogcsikorítva –, te kutyák ivadéka.

– Tartsd magadnak címeidet! – kiálta Bánfi, s elébe vágtatva, olyat húzott kardjával a basa sisakjára, hogy mind a sisak, mind a kard összetörött. Erre mindkét lovag egyszerre döbbenten hátrált vissza, s Ali egy gömbölyű paizst kapott el fegyverhordozóitól, míg Bánfinak egy acélcsákányt nyújtottak hirtelenében. Ezzel ismét mind a két vezér összerontott.

A csákány iszonyú csapással sújtott le a gömbölyű paizsra, s lyukat ütött rajta, mire Ali basa kardjával visszavágott, s Bánfit ezúttal csak ügyes félrehajlása menté meg a haláltól.

– Fejedet labdának viszem el – szólt gúnyosan Ali.

– Én pedig szakálladat seprűnek – viszonza Bánfi.

– Nemesi címeredet lovaim ólára szegzem ki.

– Én pedig bőrödet madárijesztőnek tömetem ki polyvával.

– Te föllázadt rabszolga!

– Te borbélyinasból lett hadvezér.

Minden gúnymondat új dühös csapás által volt kísérve.

– Te becstelen asszonyrabló! – kiálta tajtékzó szájal a basa.

– Te török leányt rabolsz tisztátalan ölelésedre? Ezért én elrablom feleségedet! S hárememben ő lesz legutolsó rabnőm!

Bánfi előtt elfordult a világ. Három oly sebet kapott lelkén, mely kivette őt emberi alakjából.

– Átkozott ördög! – ordítá fogcsikorgatva, s középen kapva csákányát, közelebb rúgtatott Alihoz, s villámsebességgel pörgetve meg harceszközét, mint a szélmalom szárnya forgott az kezében, majd fokával, majd gombos végével csapkodva az elébe tartott paizsra, s védve és támadva egyszerre. Ali basa meglepetve ez új és szokatlan modorú roham által, vissza akart húzódni, de a két harci mén ezalatt egymás szügyét és nyakát harapdálva, osztá uraik harcát, s nem lehete őket egymástól elválasztani.

A szpáhik, látva urok hanyatlását, közbevetették magokat, s elverve Bánfi mellől a védő huszárokat, midőn ez látta, hogy emberei mind a templomba menekülnek, hirtelen egy utolsó csapást adott Ali paizsára, melynek súlyától a csákány átfúrta azt, s Ali fölordításából gyanítva, éppen ott, ahol az a karhoz volt csatolva. Már a másik csapásra nem ért rá Bánfi, mert minden oldalról körül volt kerítve.

E pillanatban ismeretes trombitaharsogás riadt meg a küzdők háta mögött, s egy új, általánosan egyszerre megszólaló csatakiáltás vegyült a zajba:

– Isten! Mihály angyal!

Veér György érkezett meg a bandériumokkal.

– Isten! Mihály angyal! – ordítá a magasan kilátszó nemes vezér láncüngében, félvállra vetve medvebőr kacagányát, s gerezdes buzogányával utat tört magának a meglepett törökök koponyáin keresztül.

A támadás eszesen volt intézve; minden utcáról egyszerre tört be a lovas nemesség, zavarba hozva a török sereget minden ponton: úgy, hogy egyik csapat nem jöhetett a másik segélyére, míg a legszélsőt mindig túlnyomó erő verte tönkre.

Ali basa Bánfi legutolsó csapásától gonosz sebet kapott bal karján, miáltal leveretve, sarkantyúba kapta paripáját, s jelt adott a megfutamodásra.

A török sereg hanyatt-homlok űzetett ki a városból; vezéreik a gyalui havasok felé iparkodtak őket terelgetni, melynek szoros utain ismét rendbe gondolák szedhetni soraikat.

A falun kívül tovább folyt a bomlott csata. A magyarok, széthányva az égő kazlakat, az éj sötétében összekeveredtek elleneikkel, csak a csatakiáltásról ismerve meg egymást.

Az üldözött török had, a sötétben és zavarban majd ellenségeihez menekülve, majd saját társait öldösve, el akarta tanulni a magyarok harckiáltását, de ez még nagyobb vesztére szolgált, mert nem tudva kimondani „Mihály angyalt”, mindig „Mihál andzsalt” kiáltott helyette,² s még ismertebbé tette magát a magyarok előtt.

A török sereg tökéletesen meg volt verve, ezernél többen feküdtek halva az utcákon és a templom körül, s csak a mély utak menték meg őket, ahova a magyar seregnek nem volt tanácsos őket követni.

Veér György tehát takarodót fúvatott, míg Bánfi nyugtalan dühvel próbált majd itt, majd amott nyomába törhetni a futó ellenségnek. Hasztalan; minden út el volt hirtelen levágott fákkal torlaszolva.

– Kénytelenek vagyunk őket menekülni hagyni – monda Veér György, kardját hüvelyébe bocsátva.

– Hátha nem? Hátha nem? – szólt izgatott hangon Bánfi, s egy dombra fölnyargalva, valamit vizsgálni látszott. Egyszerre örömteljes hangon kiálta föl: – Nézzetek oda! A jeltüzek éppen most gyulladnak ki.

És valóban, a gyalui havasok felől lehetne látni, mint lobbannak föl egyenkint a jeltüzek hosszú sorban.

– Azok a mi embereink ott – kiálta föl Bánfi új lelkesüléssel.

– Kelepcében van a török. Rajta, előre!

S azzal maga után véve csapatjait, az eltorlaszolt utak felé vágtatott, nem hajtva a gondosabb Veér György figyelmeztetéseire.

*

Ali basa ezalatt martalékul hagyva sátorait, tevéit és zsákmánnyal terhelt szekereit, előre küldé Dzsem-Hamánt, az arnauták vezérét, hogy a havasokon átvivő utakat tegye járhatókká.

Dzsem-Hamán az éj sötétében előrehaladva, amint arnautáival az utakat egyengetné, egyszerre beszédet hall a feje fölött levő meredek sziklákon, s egy csoport fegyveres férfit lát ott megjelenni.

A csapatok egyszerre kiáltanak egymásra:

– Kik vagytok? Mit csináltok?

– Köveket hordunk – felele Dzsem-Hamán. – Hát ti?

– Mi is köveket hordunk – volt fölülről a felelet.

– Én Dzsem-Hamán vagyok, ki Ali basa lábai alól takarítom a köveket, hát ti nem Csáky László emberei vagytok-e?

– Mi pedig Ali basa fejére gyűjtjük a köveket, s Angyal Mihály emberei vagyunk – kiáltának onnan fölülről, s egy hatalmas kőzápor gördült egyszersmind az arnauták fejeire dokumentumképpen.

– Itt is Mihály andzsal! – ordíták megrémülve az arnauták, visszafelé értve Angyal Mihály nevét, s rémülten futottak vissza, elrémítve az utánuk jövőket, hogy körül vannak fogva.

E hírre a török sereg, elöl-hátul ijesztve, egy rendetlen tömkelegbe szorult össze, melyre hajnal hasadtával a sziklatetőket ellepő magyar fölkelő nemesség roppant szirtdarabokat kezde aláhengeríteni.

Ali basa majd egy, majd más úton iparkodott keresztültörni magát; az alágördülő malomkövek és faderekak mindenünnen iszonyú veszteséggel verték vissza; a legbátrabb csatárok, kik karddal kard ellen száz csatát küzdöttek, sápadva futottak vissza e mennydörgő sziklahasábok elől, mik úgy összezúzták, aki eléjök állott, hogy nem lehetett rajta megismerni: melyik volt az ember, melyik a ló?

Ali szakállát tépte dühében, azt látva, hogy egész seregével együtt el van fogva, és egy oly sereg által, melynél az övé még akkor is erősebb lehete.

– Nincs védelem és segítség, egyedül a felséges istennél!³ – kiálta, kétségbeesetten törve ketté kardját, s pisztolyát elővonva, azt mellének szegezte.

E percben egy kéz félrerántotta fegyverét, s Ali basa Zülfikárt látta maga előtt.

– Mit akarsz, esztelen? – kiálta rá. – Tán nem kívánod, hogy élve jussak a hitetlenek kezei közé?

– Én meg foglak szabadítni téged és hadseregedet – monda Zülfikár.

– Allah árnyékára! Nagy szót mondál, s ha képes volnál azt megtenni, első vezéremmé tennélek.

– Az nem kell. Ígérj ezer aranyat, s bocsáss el Bánfi Déneshez követül.

– Hogy eláruld neki állapotomat, ugye, kutya?

– Azt nem szükség elárulnom, láthatja a hegytetőről maga, s te itt mindenesetre olyan jó helyen vagy, mintha már meg volnál ölve, azért nincs mit válogatnod benne, ha higgy-e nekem vagy sem. Két nap alatt éppen úgy elveszhetsz éhen legvitézebb lovagaiddal, mint én; ebben az egyben most mind egyenlők vagyunk, s nincs miért lenéznünk egymást.

– S mit akarsz tenni, te hitvány szolga?

– Rávenni Bánfit, hogy a Kalota felé vezető utakról elvigye seregeit, s nekünk arra utunk nyíljék megmenekülni.

– S te ezt lehetségesnek hiszed?

– Vagy, vagy nem. Ahol bizonyos a halál, ott az ember nem kockáztatja az életet; ha én estig beszélhetek Bánfival, te éjszakára próbáld meg arrafelé a kimenekülést. Ha sikerül, jó; ha nem sikerül, ismét visszajöhetsz.

– E fickó merészen beszél. Jó, cselekedjél ahogy gondolod. Rád bízom. Allah látja a titkokat! Eredj.

Zülfikár, letéve fegyvereit, nekiindult egyedül a Kalota felé vezető mély útnak. A magyar előörsökhez közeledve, az út hosszában sorban a fák ágaira fölaggatott törökök ötlöttek szemébe. A renegátot nem látszott megzavarni e látmány: bátran a magyarok közé lépett, s amint azok elcsípték, nyugodtan monda nekik magyarul:

– Vigyetek Bánfi Déneshez, én az ő kéme vagyok.

– Hazudsz! – kiáltának rá. – Ágra vele!

– Be tudom bizonyítani – folytatá szilárdul Zülfikár, s egy összehajtott levelet kivéve turbánjából, a hadnagy kezébe adá. A levébe ez volt írva:

„Én, Sötér Gergely, tudósítom a magyar csapatvezéreket, miszerint e levél előmutatója, Zülfikár, az én hűséges hadikémem. Bocsássák őt mindenütt szabadon.”

A hadnagy dörmögve nyújtéá neki vissza a levelet, s parancsot adott két legénynek, hogy vezessék őt Bánfihoz, s azon esetben, ha Bánfi rá nem ismerne, üssék főbe.

Bánfi azonban az első tekintetre megismerte benne Pongrácot, Balassa egykori szolgáját, s inte a csatlósoknak, hogy hagyják őt vele egyedül.

– Hát te törökké lettél? – kérdé tőle Bánfi.

– Ne kérdezz, uram; úgyis sok mondanivalóm van. Ha beszélni hagysz, rövid leszek. Balassa Imre engem elűzött házától, megtudva, hogy Azraëlét én segítém neked elszöktetni.

– Jól van – monda Bánfi összehúzva szemöldeit. – A leány tőlem is megszökött, s nem tudom, hova lett.

– Tudod biz azt, uram; de nagyobb baj az, hogy mások is tudják. Egy rejtett sziklaépületed van Gregyina Drakuluj mellett: ő ott lakik.

– Csitt! – kiálta fel Bánfi megijedve. – Honnan tudod ezt?

– Balassa följelentette a nőrablást a fejedelemnek. A dolog nem oly tréfa, mint gondolnád, Azraële a szultán leánya, ki Ali basának volt eljegyezve, Alitól azonban elszökteté őt Korzár bég, s míg Korzárt csak Balassa mérge menté meg a selyemzsinegtől, Balassa lett a lyány miatt földönfutóvá. – E leány vészt hozott mindenkire, aki őt birtokába vevé. – Most rajtad a sor. – A fejedelem mindent ígérve a kegyvesztett Csáky Lászlónak, ha kifürkészi azon helyet, hová te a leányt elrejtetted, az a cirkálót ravaszul megbízta, hogy tudakozódjék a nép közt, ha nem láttak-e egy párducot az erdőben, jól tudva, hogy e szelídített fenevadnak szokása szanaszét kóborolni. E nyomról ráakadtak sziklarejtekedre. Látták a leányt. El van árulva minden.

– Ördög és pokol! – kiálta Bánfi elsápadtan.

– Még halld a többit. Csáky közlötte tervét Ali basával, ki a dologban egyik érdekelt fél, s a terv szerint ugyanakkor, midőn Ali Bánfihunyadra tört, Csákynak mintegy kétezer oláhval vadászat ürügye alatt a Gregyina Drakuluj-i sziklát kelle megostromolnia.

– Ez hallatlan ármány! – kiálta fel Bánfi, öklével kardjára csapva.

– Meglehet uram, hogy még jókor érkezhetel – folytatá ravaszul a renegát –, ha sokáig nem késel e helyen.

– Rögtön indulok! – szólt Bánfi dühtől sápadtan. – Majd megtanítom én e tányérnyaló népet szabad nemes birtokára törni, míg maga a haza ellenségeivel harcol. Néhány száz ember elég lesz Ali basát ez oldalról sakkban tartani. A többivel, fogadom, hogy fülénél fogva hozom el Csáky László uramat, ha határomon belépett.

Ezzel rögtön parancsot adott saját hadainak Bánfi, hogy a legnagyobb csendben induljanak Marisel felé. Az ott maradott kis csapatnak pedig meghagyta, hogy rakjanak sok tüzet az erdőben, hogy az ellenség azt higgye, mintha az egész hadosztály ott volna, s azonnal sietett a veszélyben forgó menedék felé, Zülfikárnak ötszáz aranyat fizetve a híradásért.

Ali basa pedig az összebeszélés szerint, éjszaka egész seregével a Bánfi által ott hagyott néhány száz főnyi őrségre támadva, azt rövid ellentállás után elverte útjából, s kétezer halottat és minden hadi készületét ott hagyva, nagy vereséggel és bosszúval hazairamodott Nagyváradra.

Zülfikár tőle is megkapta a szerződött ezer aranyat, ilyenformán szolgálva egyúttal magyarnak és töröknek, s mind a kettőtől fizettetve magát.