Part

  1 1 |           akkor nem bírok hevemmel, ki kell mennem a szabadba,
  2 1 |            Olyankor nagy csepp esik ki a megcsalatkozott szemekből,
  3 3 |          ezeket töltöd most? Ha ezt ki fognám e állhatni? kérdém,
  4 4 |       ruháját elzárá az anyja, és a ki minden órát számlál az óhajtott
  5 6 |           mindenkori nyájasságával; ki ne tűrne inkább bármely
  6 6 |             némely érdemes emberre, ki ezerszerte többet ér mint
  7 7 |         lenni! Ime most világosodék ki, hogy az öregek soha nem
  8 7 |     szándékozik. A szegény gyermek, ki ezt meg sem álmodá, elijed,
  9 7 |           minden kínjai közt nyögte ki, - a szerént állottam ott
 10 7 |           egy barátja által menteté ki magát, hogy viceispánjától
 11 8 |            bájjal simultál mellére. Ki akarálak tépni karjaiból,
 12 8 |           halálra? Nem ez ragadja-e ki az embert a társaság közül,
 13 9 |              Ezer közt sincs egy, a ki kedvesét úgy szeresse, mint
 14 9 |      bánatomat kebeledben sírhatnám ki! Csókold fel e cseppet,
 15 10|            kölykeit; s jaj annak, a ki, ha elébe adom jusaimat,
 16 12|              Egy csomó írással jött ki hozzám. Én, úgymond, íme
 17 12|         nagysád? s mit Szentpéteri, ki talán nem is tudja, hogy
 18 12|       szívesebb részt nincs senki a ki vehessen.~ ~
 19 14|             után. Úgy vagyok mint a ki térdig érő homokpusztán
 20 14|         Tudod mely bér várja azt, a ki epedő barátjának egy ital
 21 15|             ember! ime az a csalfa, ki most igéző mosolygásai,
 22 16|            összejövök, miként állom ki látását! Mert, kerüljem
 23 18|      parancsolja, hogy hozzá menjek ki. Fölakadt e kifejezésemen: "
 24 18|          körülte. Ám nézd a leányt, ki távol a városi sokaságtól,
 25 19|        szökjem hozzá, hogy ragadjam ki Szentpéterinek karjaiból,
 26 20|         érdemem érezése kivánnak. A ki kedvesét elvesztette, kit
 27 21|          nevezetesen magát Nincsit, ki Szentpéteriben egy szeretetre
 28 21|          méltó férjet választott, s ki tudja, talán csak vaktában
 29 21|        nézém mi történt. Surányi, a ki midőn társaság van házánál,
 30 21| összerogyott volna, ha Szentpéteri, ki most új érkezőkkel lépe
 31 21|  tartozhatatlanul hordja el árjain. Ki tudja? hát ha még szeret?
 32 21|           maga királyi fényében kél ki a nap. Elalvék a mécs, melylyel
 33 21|          angyal szavának gondoltam, ki talán jobb életre szóllít.
 34 21|            s már régen itt? kérdém. Ki ád nagysádnak hatalmat engem
 35 21|      megfejthetné, ha én vagyok-e a ki magamat rontom. Szemébe
 36 21|        tánczosnét fárasztottam vala ki, s már a negyedikhez kaptam,
 37 21|             a koporsóban nyugvónak, ki nem sokkal ezelőtt barátjainak
 38 22|              ha láthatnék e egyet a ki nekem, úgy mint te, kezet
 39 22|         borzadással fejtettem volna ki magamat karjaid közül, mintha
 40 23|          kellett mennem Megyerihez, ki, miért-miért nem ő tudja,
 41 23|           gyötrelmeimet. Az ángyom, ki spanyol donna-alakba öltözék
 42 23|             fel, s egész reggeligre ki valának rendelve tánczosai;
 43 23|            az ő szép karjain sírtam ki. Itt felszökött mellőlem,
 44 24|             habjait kebledbe öntsem ki. Marosi! mondám olykor,
 45 24|           hogy nem sokára panaszaim ki lesznek sírva, ki lesznek
 46 24|         panaszaim ki lesznek sírva, ki lesznek panaszolva. Hagyd
 47 24|         annál inkább nem fejezheték ki minél inkább nevekedtenek.
 48 24|        vitte tolakodását, s az útat ki nem hagyá mutatni magának.
 49 24|          Ezt érzi a szerelmes ifjú, ki lyánykáját csak a szép estéken
 50 24|  csillogásának! - oh, nem mondhatom ki mit érzettem. - Ha nagysád
 51 24|               Elhagyott minden erő; ki kelle fujnom magamat, s
 52 26|             ismeretlen tájra megyek ki s próbát teszek, ha a feléledt
 53 27|            derekaikon, s úgy néznek ki, mint kapui egy földalatti
 54 28|             és te, lelke Nincsinek! ki engemet, mint Petrarcát
 55 29|   kiterjesztett karjai, hogy sírjam ki fájdalmaimat - ha mikor
 56 32|      elmétlen magaszalásai iránt; a ki az által engedi magát elcsábítatni,
 57 32|           méltó az útálatra, mint a ki nyelvét árúba veti, s kövesd
 58 32|      szerelem minden áldásait öntse ki reád. Ha te is meghazudtolod,
 59 36|          emberi nyelv nem mondhatja ki a mit akarnék. - Könyűim
 60 37|       rezeit szobámban téteté le, - ki hitte volna, hogy ezeket
 61 37|          azt szabad reményleni, te, ki a mesterség titkaiba föl
 62 39|           fejét, s egy könyűt törle ki szemeiből. - Nékem ugyan
 63 39|      mennyit ártanak az effélék. De ki állhatott volna ellene azon
 64 39|           Tornán egy leányt hagyál, ki magányában kevély örömmel
 65 39|        meglepe a Nincsi emlékezete, ki engem ily mérték és határ
 66 40|   nyugtathatják meg annak szívét, a ki hidegen borzad vissza, midőn
 67 40|        gyülekezeteitekből hányjátok ki a hiuság ürét, az elsőségenkapást,
 68 40|         mintha egy vakonszülöttnek, ki előtt az emberi test alkotványa
 69 41|             szegényebb a koldusnál, ki mindennapi élelmét küszöbről-küszöbre
 70 42|         gondoskodott, melyik utczán ki lakik, én pedig merültebb
 71 42|        látom s kebelén nem sírhatom ki bocsánatomat. - Volt egy
 72 43|            kínjainak. Oh mint állom ki! Gyakorta az a gondolat
 73 43|      karjaim közzül kiragadják! - S ki fogja ezt? Ki fogja ezt
 74 43|       kiragadják! - S ki fogja ezt? Ki fogja ezt merni? - Mihez
 75 44|         tudsz rettenetesbbet, mondd ki, kérlek Istenért, hogy el
 76 44|         csak a tornyok látszottanak ki. Némán feküdt körültem minden,
 77 44|   felkelésével élet és szellem ömle ki mindenre, miként fogtak
 78 44|        csapodár szerelmes leányt, a ki midőn a táncz után itt megpihentem,
 79 44|   gyülekezve, s egyedül én valék, a ki nem találtatott, én, kinek
 80 44|           is, midőn az erősebbet, a ki neki barátja, maga mellett
 81 44|            vele általellent mutaták ki a helyet. Szívem nagy érütésekkel
 82 44|          volt senki az asztalnál, a ki szenvedéseimet megsejthette
 83 44|             támadtanak, s Nincsi, a ki látá, hogy reszketek, siete
 84 44|            másokba is vígasságot, a ki kevéssel elébb a közörömet
 85 44|           végig a tánczolók sorain! Ki valék forgatva magamból,
 86 44|        szálla reám, s adta volna, a ki teremtett, hogy az volt
 87 45|            s azt véltem, hogy én, a ki egy-két ízben magam is kisegélém
 88 45|         csak szavokat fogadjam, még ki fogok gyógyulhatni. Vigasztald
 89 47|            távozik el ágyam mellől. Ki akarja élni velem magát,
 90 47|      nyomorúságát vánkosaimon sirja ki, olyankor gyakran megkörnyékez
 91 47|        küzdenem kell, hogy Klárival ki ne találtassam, mi forog
 92 48|            érzem híjokat. Nem tűröm ki sokáig; útnak indulok -
 93 49|           rettegések közt kocsiztam ki, s kevésbe mult, hogy korán
 94 51|             annak vérével híztak, a ki engem szeretett s miattam
 95 53|        hátrahagyott czédula pótolja ki személyemet. Characteremben
 96 54|             ne legyek látogatására, ki feleségestűl gyöngélkedésem
 97 57|         vetém magamat, s ott sírtam ki sűrű könyűimet, s szaladtam. -
 98 58|         mindjárt be fogják tenni, s ki tudja, ki nyitja meg. Többé
 99 58|           fogják tenni, s ki tudja, ki nyitja meg. Többé benne
100 59|           hallgass meg akkor, te, a ki e mély gyötrelmet látod!
101 62|       senkit, a kit szerethetnék, a ki hajlandóságomat inkább érdemlené.
102 62|          birtoka után ne vágyjak. A ki annyi érdemmel bír, mint
103 62|          engem! Én már fonnyadok. A ki engem élni s szenvedni hagya,
104 70|           ne segélje. Osztán - mert ki kell mondanom, kedves leány, -
105 70|          majd való nevét hallandod, ki az, a kit én ennyire csudálok,
106 70|   tiszteleten maga iránt mindent, a ki körébe lép. S az én asszonyi
107 70|           ez egy szerény asszony, a ki semmivel sem csinál lármát,
108 70|       reggel az anyám későbben kele ki ferdeje után ágyából mint
109 70|            szorgalmát, látni akarta ki légyen, s szorgalma mely
110 70|           vezető nélkül taszítatnak ki az ifjúság örvényeire, nekem
111 70|       mindenkor a házasság tétetett ki tárgyképen, mely a mint
112 70|              eltola tőle, s őtet, a ki szeretetni kivánt, nekem
113 70|           félre érteni akarna is, a ki szüléimet az ő bölcsen sanyarú
114 70|            világosan nem mondja is, ki nem érti, hogy a férjem,
115 70|             minthogy ezt az előtt a ki jobbomra vágyott, elhallgathatta
116 70|           nem sokára szóval pótolom ki sietve tett írásom hézagjait.