BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ

Torna, jul. 8.

Az éj, mely környülfogott vala, elmult fölöttem, s együtt tűntek el vele, mind azon káprázolatok, melyek kínzottanak. Úgy mondják, tegnap magamon kívül voltam. A jó emberek! nem akarják állapotomat való nevén nevezni. Elkövettek valamit használhatónak gondoltak; eret nyittatának rajtam, nem tudom hány ízben, s Teréz mind addig mulatott fekvésem körül, míg az illendőség engedé. - Kedves leány! mondám neki; az én nyomorúságom érdekli nagysádat? Amott, abban a jobb világban köszönöm meg jóságát; emberi nyelv nem mondhatja ki a mit akarnék. - Könyűim öszveelegyedtek csókommal, melyet reszkető ajakim szép kezére nyomtak. Teréz sírt. Félek, nehogy érzékeny szíve, mely valamit fölfog, makacs tapadással fog fel, utoljára szerencsétlenné tégye. De nincs-e elég éd minden kínjaim mellett azon gondolatban, hogy nyomorúságom oly sokakat meghatott? hogy inségemet oly sokaknak panaszolhatom?

Ne légy gondban miattam. Egészségem helyre állott, csak hogy még néha gyöngélkedem. A hugommal változásom felől semmit ne tudass. Négy-öt nap mulva útnak indulok, oltár elébe vezetni Nincsit, s akkor osztán Isten veled, kedves Buda! - s örökre!