BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ

Buda, márcz. 8.

Egy fölötte kedvetlen szakmányon estem által. Azalatt míg betegen fekvém, sokan méltóztattak gondban lenni egészségem iránt, noha velem semminemű szövetkezésben nem állottak, s csaknem az alkalmatlanságig tudakoztatták mint vagyok. Tudni kell, hogy az effélék mint mennek azoknál, a kik azt hiszik, hogy tőlök minden kegyelem; elküldenek látatni, de midőn a cseléd a hírt meghozza, azt nekik, a mint mondják magok, oda engedik; s így világos, hogy a mit részvétnek kivánnak nézettetni, nem egyéb hiúságnál. A hideg városiság hasonló jutalmat érdemel, s hogy gorombának ne tartathassam - a hálátlanság itt szóban nem foroghat - megtevém köszönő látogatásaimat, de úgy ejtvén, hogy az ilyeneknél egy hátrahagyott czédula pótolja ki személyemet. Characteremben fekszik, s akarom, hogy fekszik, az ilyetén bohókat épen oly hidegen tekinteni s nevetni, mint a hogyan a jókat forrón szeretem; s képzelhetd miként járék némely képzelt barátomnál föllépvén, midőn egy meleg kézszorítás akará festeni szíves hálámat, az nekem egy lelketlen fagyos mosolygással s eszmélet nélkül elmondott formulával felelt. Alig vártam, hogy sarkomon megfordulhassak, s a lárvák közzül kiszabadulván, ismét emberek közzé léphessek.