BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ

Soprony, jan. 24.

Megengedj kedves, hogy leveleim után sokáig hagylak várni, noha már nagy az ideje, hogy itt vagyok; annyifelé kapkodtak, hogy lehetetlen vala reá érnem; ez a sok látogatás, viszontlátogatás, ez a sok ebédre, ozsonára hívás, a sok vacsorák, kocsizások, melylyel vendég urat régi ismerősei egymással vetekedve gyötrik, kínozzák... - Osztán - szólljunk valót! a dolognak vagyon egy más titkos oka is, - a szerencsétlen nem feledheti az elhagyott lyánykát, s a leglármásb mulatságnak közepette is pityergőre áll szája.

Valóban barátom, szégyenlem, hogy egy rövid elválás így elbúsít, ily alkalmatlanná tészen mindenre. De ha a Nincsimnek portréja szemembe ötöl, oda vagyok. Úgy teszek mint a kis leány, kinek új ruháját elzárá az anyja, és a ki minden órát számlál az óhajtott vasárnapig.