NINCSIHEZ BÁCSMEGYEI

Soprony, febr. 15.

Posta nap ismét s - ismét nincs levél! - Nincsi! Nincsi! szólj, kérlek; mi lelt? mi lelhetett? - Oh, ha érzenéd mint gyötör e hasztalan várás! Nem kívánnék neked ily kínt, ha megváltoztál volna, ha hitedet megszegted volna is. - Hitedet megszegted volna? S lehet azt megszegni, kedves Nincsi? Lehet-e azt megszegni két oly szívnek, mint a miénk? - S íme képed egész kedvességében jelene meg ismét előttem. - Ha azon édes pillantatokra emlékezem, Nincsi, melyeket szép szemeid löveltenek reám, ha azon édes hangot hallom, mely engem visszakiálta a kertbe, midőn harántsípomon ömledeztetém phantasieimet, s mentem, mert a szerelem felolvadt érzéseivel nem bírtam tovább, és még sem mertem neked megvallani, mely kibeszélhetetlenül szeretlek - ha mind ez örömekre, boldogságokra emlékezem, az a gondolat, hogy elhagysz, mint valamely rettentő hegy áll vala szemeim előtt, semmivé lohad el, s szent szerelmed képzelte ismét felvidítja elszomorodott elmémet, s a világ előttem ujólag elysiummá változik el. De az édes álom nem tart sokáig, s megint gyötör hitszegésed. Ma még kettőkor nézettem a postát, ha vannak-e leveleim. Már a sobák kezében valának. El nem tudék távozni az ablak mellől, valamíg megláttam, hogy jő. Két levél, Nincsi, utánuk kapék, nézem az írást borítékjaikon, s egyike sem tiéd? Nincsi! Mi lelt? kérlek az ég szerelméért! Beteg nem vagy; azt nékem megírta volna Endrédi. Oh írj! írj, mihelyt ezt veended, s tudasd velem honnan eredhet e gyötrő, magyarázhatatlan némaság. Az én leveleim kezedhez mentek; Endrédi maga adta meg őket. Nem olvastad talán? Ah, úgy nem láttad cseppjeimet, melyek papirosomra csorogtanak! Ha olvastad volna, nem maradtak volna válasz nélkül; vagy már nem volnál Nincsi. - Áldd meg a kötést, melyet a szerelem előtt esküvénk! Emlékezel? mint búva a hold felhői mögé azon szent este, s mint jöve elő ismét teljes fényében, s mint mosolyga reánk, midőn a bonthatatlan hitet esküvénk. Emlékezzél rá azon szent esküvésre, s maradj enyém! légy ismét enyém! örökre enyém! Ezer közt sincs egy, a ki kedvesét úgy szeresse, mint én szeretlek téged; s épen ez nekem az az egy érdemem, mely miatt engem te szeretsz. Más több fényt, több ragyogást, több bőséget fogna neked adhatni; de nem adhatna oly szívet, mint ím ez itt, mely csak teérted ver, melynek csak egy akaratja van, a te akaratod! Oh, nem repülhetek hozzád! Még nehány nap itt kell mulatnom, s úgy kell tennem, a mi nehezebbé teszi késtemet, mintha örömest mulatnék. Midőn szívem bánatjában csaknem meghasad, elmétlen csevegéseket kell oly társaságokban, melyeket gyűlölök, hallgatnom. ... Oh, ha repülnöm lehetne, hogy bánatomat kebeledben sírhatnám ki! Csókold fel e cseppet, kedves leány! Drágább az, mintha annyi nagyságú gyémántot vennél; mert ez a legforróbb szerelemnek, a leghűbb epedésnek cseppje.