BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ

Soprony, márcz. 9.

Mégis itten vagyok, barátom, s tudják az egek mikor mehetek el. Már egy izben útnak valék készülve, de nem eresztének. Azt nekik a jó angyalok sugallák. Ha első tüzemben mehettem volna, most Szentpéterinek gyilkosa volnék. Egy esztelen lépést csakugyan tettem, s pirulok magam előtt mikor eszembe jut. Pénzt kértem az onkelemtől - hiszed-e, minek? - hogy rajta Nincsit megvehessem. - Álmodhatál-e ilyet felőlem? - Tudom én, hogy nekem elég volt volna csak egy szót szólani Szentpéterinek, s ő mátkájáról azonnal lemondott volna; szeretetből, barátságból, hálának érzéséből, és miért ne tegyem ezek mellé? széplelkűségből is. De az én örömeim el vannak mérgesítve örökre, s én nézzem e, hogy más szenvedje azt miattam, a mit én szenvedek most Szentpéteri miatt? Bírja békével a mit a sors neki ada, s legyen oly boldog Nincsimnek birtokában, mint én reméltem az lenni. De az onkelem! az onkelem! Megvetéssel fog tekinteni reám szemtelenségemért, elmétlenségemért. Pedig a megvetés nehezet nyom, mint a szegénység.