BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ

Buda, máj. 27.

Mintegy tizennégy napra egy előttem egészen ismeretlen tájra megyek ki s próbát teszek, ha a feléledt természetnek szemlélte szívembe nem cseppentheti-e nehány cseppjeit a nyugalomnak; legalább nem szunnyaszthat-e szelídebb kesergésbe; mert e hánykódásai, e szélvésze határt nem ismerő gyulongásaimnak, végtére is elrontanak s óriási léptekkel rángatnak közelébbre a sírhoz. Talán, talán elaltatja kínjaimat, talán ad egy-két napi pihenést; s akkor oly csendes, oly bátor lélekkel vezetem Nincsit oltár elébe, hogy magad is csudálni fogod. Csengeri ezelőtt nehány nappal ide érkezett, meghallotta románomat, felkeresett, s addig kért, addig unszolt, hogy lehetetlen vala neki magamat meg nem adnom. Tornára mégyek vele; azaz, ő viszen magával Tornára; mert nekem nincs akarásom. Olyanná levék, mint a gépely, melyet minden felvonhat, a kinek tetszik, és a mely vaktában enged minden intézetnek.