ENDRÉDI MAROSIHOZ

Buda, októb. 10.

Az éjjel aludt, de keveset s hánykódással. - Képedet és feleségedét általhozatá fekvő szobájába. - Írd meg nekiek, monda, hogy szereteteket most meg nem köszönhetem; de lesz idő, melyben fogom.

Dél után 2 órakor.

Rendbe hozatá mindenét, s resignálva van. Csöndesen várja a gyógyulást, vagy kínjainak végét.

Októb. 11. 2 órakor reggel.

Rosszabbúl van. Nem szólhat. Szemei ázva vannak.

4 órakor.

Általesett rajta! - Írtóztató phantasieből tért magához. Érzette, hogy itt van vége, de attól nem rettegett. - Minek harangoznak? kérdé, midőn én épen kifordultam. Egy gondolatlan azt felelé, hogy valaki haldoklik. Én ezen pillantatban léptem be. Kezem után nyult. Köszönöm hűségedet! monda. Üdvözöld Nincsit, s az én kedves jó hugomat s férjét! s a halál alvása csöndesen vitte által az örökkévalóság hosszú éjébe.