BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ

Soprony, márcz. 21.

Elnézem, mi lesz mind ebből. A mai postával vevém Szentpéterinek levelét. A szerelem száll belőle. El vagyon részegülve édjeitől, s nékem, ó Marosi, az ő leveleiből kell olvasnom, az én Nincsim mint pazarolja reá nyájasságait, s jobbja és szeretete által mint teszen mást, és nem engemet boldoggá. - De még ez nem a legnagyobb; képzeld a mi következik: Szentpéteri úgy akarja, hogy régi barátságunk szerént és azon jótét tetézéséül, melyet iránta hivatalának elnyerésében is bizonyítottam, legyek; vőfélye. - Hogy a román ugyancsak érdeklő légyen, el kellene fogadnom kérését. - Az én agyam nem arra való, hogy megfontolja, mit illik és mit kell; te fontold meg tehát, s írd meg mit tegyek; levele addig válasz nélkül fog hagyatni. - Boldogtalan ember! ime az a csalfa, ki most igéző mosolygásai, édes kék szemei által téged elysiumba bájol, épen az ezelőtt kevés hónapokkal nekem esküvék örökös bonthatatlan hűséget. Jaj neked; ha a hitszegés büntetése, melyet ő érdemel, tereád is szálland! - Már fekvő beteg voltam. Marosimon és Endrédimen kívül még vagyon egy barátom. Az segíthetne rajtam, az könnyíthetne roskasztó terhemen - az orvosa, barátja, szabadítója a szerencsétleneknek! Az engem mind azon kínjaimtól, melyek most gyötrenek és a melyek utánam bujdosásom hátra való útján ólálkodni fognak, egyszerre megmenthetne. Oh jőne, jőne bár a szabadító! Úgy nyújtanám felé karjaimat, mint még kevéssel ezelőtt Nincsi után nyújtottam volt.