BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ

Torna, jul. 4.

Ez a szív telje, melylyel e vadonszép környet s e pillantatban az egész világot átfogom, hóhérom énnekem. - Mikor e nagy mindenben, e végtelen mindenben, mely előttem itt elnyult, széjjeltekintek, s szemem addig mered, míg végre elgyöngül, reszketni kezd s elvakul, hogy végre megdöbbenek a Mindenható, a megfoghatatlan előtt; - mikor ilyenkor karjaimat kiterjesztem egy valaki után, hogy azt a vég nélkül való, kimondhatatlan, megmagyarázhatatlan érzést kisírhassam az ő keblében - s előmbe lebben Nincsinek képe, s néki szaladok, s látom, hogy hasztalan vívok magammal- s mikor osztán az a gondolat, hogy őtet elvesztettem, hogy őtet örökre elvesztettem, minden remény nélkül, mint a mindent összetördelő villám, belém csap s eldőlök, mintha minden erőmet, minden velőmet megemésztette volna - Isten! te látod mint nyögök terhem elviselhetetlen súlya alatt, mint fetrengek a földön, mint a széjjeltaposott féreg, s mint kiáltok föl hozzád, hogy szánj meg, s hagyj vesznem.