BÁCSMEGYEI MAROSIHOZ

Torna, jul. 6.

Magamon kívül vagyok, midőn képzelem, mely nyugtalansággal számlál most Nincsi minden órát, minden perczet, mely lakadalmát késleli. Összetépek, összerontok mindent ha mi kezembe akad; s akkor osztán szégyellem elmétlenségemet s sírok. Mennék innen, de nem eresztenek, s tartok tőle, hogy szem alá fogtak, s Terézt nem ritkán sírva lelem. Ez részvétnek sírása. - Mit sír nagysád? mondám neki; tartsa továbbra könyűit. - Értenie kellett mit mondottam, mert az az "ah, mely nyilalás, mely szívszorulat, s a fejem! hideg kezem egészen áthevül tőle!" - Nincsi, Nincsi! S mind ez - Oh Marosi, mikor ér véget inségem, mikor hasad meg kínjaiban ez a beteg szegény szív.