A BÁRÓTZY TISZTELŐINEK

Bóldog gyönyörködéssel írom e soraimat; mert azt hirdetik, hogy engem Bárótzy esmért; - szeretetére méltóztatott; - Barátom vót!

Akik Bárótzyt úgy tisztelik mint én tisztelem, érzeni fogják mértékét gyönyörködésemnek; - érzeni fogják mint kevélykedem!

Tizenhárom esztendeje már, hogy Mármontel magyarul szóll; - s van-é azólta is valaki, aki úgy szóljon mint ő?

Még gyermek vóltam, - még nem metélte szakállamat a kés, midőn a hervadó Luciliának, s az édesen enyelgő Korálinak könnyeket hullattam. Nem magának Luciliának, nem magának a kis Korálinak hullottak azok, s talám nem hullottak sikertelenül. - Ímé a példa, Bárótzy most már Barátom; s nem állítja megbántásnak, hogy őtet, egynél több tekintetben is, Barátomnak nevezem.

Meglehet, hogy én Mármontelnek elhevítése nélkül nem nyúltam vólna tollhoz. Hogy írtam és írok tehát - ha mit ér írásom -, hogy nevemet nem látott Hazafiak is esmérik, - Bárótzy míve.

Bóldog, aki Bárótzyval - a selypítő - franciává vált Bárótzyval - futni mer! - Nékem nyomdokait csókolni, Őtet távolról követni, - közhelyen Barátomnak nevezni, - ez értt tárgy! - nyert dicsőség!