BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Torna, Júliusnak 8dikán

Az a szomorú éjtszaka, amely körülveve, odavan, s véle tűntek el azok a káprázatok is, amelyek annyira kínzottak. Azt mondják, hogy tegnap magamon kívül vóltam! - szegények, nem akarják azt mondani, hogy nem vóltam eszemen. - Ez nehéz édes Marosym! mindent elkövettek körülöttem gondoskodásokkal. Eret vágtak rajtam, nem tudom, hányszor; s Theréz, míg az illendőség engedte, nem távozott el ágyamtól. Az én nyomorúságom, mondám néki, érdekli Nagyságodat. - Majd amott azon a jobb világon köszönöm azt meg, az emberek nyelve nem mondhatja ki, amit akarnék. Könnyeim öszveegyveledtek azzal a csókkal, melyet gyenge reszkető ajakom szép kezére nyomott. Ő sírt. Tartok tőle, hogy szíve igen érzékeny, s az a kifordíthatatlan belső tapadás, amellyel holmit felfog, még szerencsétlenné tészi. De nem érdemlek-é én minden nyomorúságom mellett is valósággal írígységet, hogy ennyit találtam, akik előtt sírhatok, holott sok jó lélek kéntelen kínjait szívében zárva tartani.

Ne törődj rajtam, az én egészségem tökélletesen helyreállott, csakhogy még erőtelen vagyok. Ne írj a húgomnak semmit változásom felől; ne tudja azt senki. Egy-két nap múlva elindulok a lakadalomra, s akkor osztán jó Buda, Isten hozzád örökösen!