BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Torna, Júliusnak 10dikén

A tegnapi estve félelmes, rettenetes estve vólt. Amint setétedni kezdett, nagy szélvész támadt, s bécsapdosta ablakainkat. Theréz maga vólt a szobámban; a bátyja, az ifjú gróf, egynehány nap ólta nincs itthon; az öreg pedig Nádaskára ment gróf Gy...hoz. Egy darabig egymás mellett ültünk, ő a fortepiánón játszott s éneklett; én pedig Flautraveren accompagníroztam. A fergeteg engemet bússá, rettegővé tett; ebből láthadd, mennyit szenyvedtek szívem betegsége alatt ín-szövevényeim. - Ő vette észre bajomat, noha azt el akartam titkolni, s tudakozta, ha nem megyek-é le a kertbe? Ez a gondoskodás, ez az utánam való járás ellágyított. Én Nagyságoddal maradok, felelék, magamat meghajtván. Igen, monda, de hiszen én is megyek. Haszontalan vólt minden ellenzésem, hogy néki abban a nagy szélben alkalmatlan lesz sétálni; erővel lekésért. A szokott sétáló sikátoron sétáltunk lefelé a tó partjára. Megborzadtunk, amint ennek végire jutván, a gyümölcsös fák virágjoktól megkoppasztva akadtak szemünk elibe. Úgy állottunk ott, mint a bálványok. - Theréz szakasztá félben néma bámulásunkat. Bácsmegyey! nincs-é az valahol megírva, hogy a legtöbb virágzás csak olyan, mint az álomkép? kérdé tőllem. Igen, mondám; s az Isten tudja, hogy az! - Egy sohajtás szaladt ki mellyén, nem szóllott semmit, hanem intett, hogy menjünk tovább. Egyhelyt a tó partján megállapodtunk, sokáig néztük, hogy a nagy szél dühösködő zajjal micsoda tajtékos habokat csapdos ki a partra, melyekben a hold, öszverongyolt felhőji közül, csak néha tekintett reánk. Elragadtatva állottunk így sokáig. A Theréz szemeiből egy könny cseppent le a kezemre. - Miért sír Nagysád? kérdém, - Miért? felele. Nem látja-é, mint tépte le a szél azokat a szép virágokat fáinkról, melyek még tegnap olyan édesen illatoztak, oly bőv termést ígértek? nem látja-é, mint fújja el a tóba? mint nyílnak itt meg a habok? mint nyelik el, s nem hagyják semmi jeleket léteknek? - nem látja-é ezt? s ha látja, nem sír-é? - Az Istenért, mit mond Nagysád! felelék; ez az a gondolat, amely olyan homályosan lebegett, mint valami nehéz álom, lelkem előtt; ami engem így fojtogatott; Nagysád ébreszti fel azt bennem; s felébredése rettenetes. - Én egy levágott fa törzsökére ültem, Theréz pedig a tóhoz állott, s merően nézett az egymást toló habokra. Gyermekségem víg reggele terjedt el előttem, láttam virágzásomat, - láttam; hogy érő gyümölcseimnek minden ragyogó reményét egy szempillantás egyszerre lerázta, s elhólt tompaságban ültem ott, mint az a férj, kinek felesége véletlenül dűlt el óldala mellől! - aki mindenét elvesztette, s ebbe kereste minden vígasztatását. Theréz látta, mint küszködöm ezzel a gondolattal, s felvitt a kastélyba; de semmi sem állíthatta helyre kedvemet. Sokára magamban hagyott, s én csaknem minden érzéstől megfosztatva dűltem el ágyamon. A sok nyughatatlan rettenetes álmok, melyeket néha félébren álmodtam, ezt az éjtszakámat a Legfélelmesebb éjtszakájává tették életemnek. Csak virradta felé alhattam el, mikor a fergeteg után nagy eső esett, s nézd - milyen szép most a reggel! Vége a fergetegnek, s az eget a legszebb kék szín borítja el. Ablakomon úgy hat fel a tavaszi virágok illatja, mint a kiöntött balsamom; s ez a gyönyörű tekintet a kertre és a tóra, új erőt, új életet tölt ereimbe.