BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ
Keresztes, Júliusnak 15dikén
Már ma bővebben
írhatok néked, s azt beszéllem el, mint vettem búcsút Theréztől. Ő
kiment vólt valahová, midőn Lévai a bátyám levelét négy postalóval
Kassáról kiküldötte, melyeken nékem késedelem nélkül Buda felé kell indulnom.
Elbúcsúztam az öreg gróftól, s a kertbe akartam lemenni, míg Theréz hazajön, s
egyszerre hallám, hogy az udvaron az eránt tudakozódik, kié, s mit akar az a
kocsi? Szaladva jött fel a grádicson, midőn megtudta, hogy késedelem
nélkül akarok, minthogy a bátyám Budára érkezett, indulni. - Az Istenért
Bácsmegyey! monda elhalványodott képpel, melyen én szánakozást, a legszívesebb
barátságot, s az elszakadás rettegését láttam, - mit csinál? - nem vólt annyi
erőm, hogy rá feleljek. Az a gondolat, hogy talám szeret, úgy lobbant fel
előttem, mint valami láng a setétben, s megint eltűnt. De mindég
igazabbá, mindég bizonyosabbá, egyszersmind pedig mindég kínzóbbá,
gyötrőbbé is lett, midőn a palotába mentünk fel; ő a fortepiánó
mellé ült, s phantasiájának szárnyain az érzés mélységeibe hatott. Nem állhattam
ki tovább, s azon szín alatt, hogy még holmimet kell elrakatnom, kimentem a
szobából. Ott ült még akkor is, mikor egy darab idő múlva visszajöttem.
Helyben maradt; én pedig fel s alá jártam a szobában. Az ő hajlandósága,
sőt maga az ő szerelme, akármilyen kicsínynek gondoltam is azt,
nagyon megilletett, s ekkor képzeltem el, milyen nehezen fogom őtet
elhagyhatni. Rövideden akartam búcsúzni, s már mentem feléje; de ő elimbe
jött, s az ablakhoz vitt. Minden vonogatózás nélkül követtem őtet oda. A
Nap éppen hanyatlani kezdett, s gyönyörű estve kezdte elborítani az eget.
Minekutána sokáig majd rám, majd ismét a szép estvére nézett, mosolyogva így
szóllított meg: Bácsmegyey! ilyen szép lesz-é a mi életünk estvéje? - Higgyük
azt Theréz! felelék. S hát azt hiszi-é, hogy még elnyeri a Manci kezét? kérdé
hirtelen. - Valami titkos vígasztaló erő elfutotta szívemet. - Jó Theréz!
- mondám, s szívemhez szorítottam kezét, - ha az estve nem ilyen tiszta, nem
ilyen víg, - úgy - úgy a következő reggel lesz az; s egy lehellete annak
az életnek s egy súgára annak az ott éltető napnak el fogja törleni azt a
nyomorúságot. - Elhallgattunk, s én láttam, mint küszködött magával. - Jöjjön,
édes Bácsmegyeym, mi mind a ketten el vagyunk keseredve; hadd verjek még egy
darabot. A fortepiánó mellé vezetett, egynéhány hangot ejtett rajta,
öszvefutotta kulcsait, úgy tettette magát, mintha gondolkozna, mit verjen, s
egyszerre esett le az epedés szívet olvasztó mennyei hangjaira, midőn ezt
kezdette verni és énekelni: Utánad folynak könnyeim, sat. Egyszer sem
énekelt olyan indulattal, olyan hajló, hízelkedő édes hanggal. Az utolsó
stróphában: Mélyen érzem szívemben kicsapott, s olyan kedves enyelgésben
vesztette el magát, hogy fortepiánója énekével együtt látszatott elhalni.
Elvégezvén az éneket, megfogta kezem. Én még nem tértem vissza abból a mély
álomból, amelybe kedves éneke szenderített vólt. - Bácsmegyey! monda, ímé
itthágy engem, - mikor látjuk ismét egymást? s mit hágy nékem emlékezetül? -
Theréz! forró igaz barátságomat! - A barátság neve alatt elfordította fejét, s
egynehány könnyet törlött ki szemiből, s ismét így szólla: Nékem ugyan
semmire sincs szükségem, hogy az úrra emlékeztessen; de mégis - - ne tagadjon
meg tőlem egy kérést, melynek bételjesítésétől nékem oly sok függ, - küldje
meg nékem a képét. - Elijedtem, mert tudom, hogy az ilyen emlékeztető
mennyit árt; - de ki állhatott vólna ellent annak a tekintetnek, amellyel azt
tőlem kérte? - kikerestem azt a portraitemet, melyet számodra festettem,
és amellyel téged lakadalmad napján akartalak megajándékozni. - Így csókolja a
jámbor szarándok az elibe tartott ereklyéjét valamely martyrnak, mint Theréz az
én portraitemet; de ezt csak néked mondom; csak néked szabad mondanom. Csaknem
éppen abban a szempillantásban lépett bé a cseléd a szobába, jelenteni, hogy
minden készen van. Theréz egész erejét öszveszedte. - Menj, monda, s jusson
eszedbe néha, hogy Tornán egy lyányt hagytál el, aki magánosságában kevély
gyönyörűséggel fog utánad sírni. - Theréz, mondám, - Nagysád, én utánam? -
Isten! s ezen csudálkozik? felele; ennyi édes-bánatú szempillantás után nem
kellett-é néked szívem előtt kedvesnek, sokkal kedvesebbnek lenned, mint
minden, amit esmerek. Elakadtak szavaink. Egymás mellé ültünk a kanapéra. Ki
nem mondhatom, milyen teli vólt szívem; nem mertem szememet felvetni.
Bácsmegyey! monda az elcsüggedő szerelem lassú gyenge hangjával,
Bácsmegyey! - Rátekintettem, s - ah gyönyörű kék szemeinek mennyei
pillantása egyszerre nyitotta meg szívemet, hogy sírhattam. Ő elővette
keszkenőjét, s letörlötte könnyeimet. Édes Bácsmegyeym, ennyi könnyek közt
nincsen-é vagy egy értem sírva? Theréz, felelék, - mind! mind! s egyszerre
rohantam karjai közé - - - Jól van; szívemen fogom tehát hordozni ezt a kedves
keszkenőt, melybe könnyeid hullottak, valamikor magam leszek, s rólad
gondolkozom; s óh be sokszor lesz az! - Azokat a könnyeket, amelyeket utánad
fogok hullatni, ebbe szedem fel, - mindenike találja sírját, - mert te a
tiéddel szentelted meg. - Szívem teli vólt, s mégsem találhattam semmi expressiót,
semmi gondolatot, amely azt kitehette vólna. Megszorítottam kezét. Már
hallottuk a gróf kopogását. Az elszakadás rettentése elfoglalt egészen. Nem
bírtam magammal, s által öleltem őtet. Eltüzesedett ajaki csókolva
szorúltak ajakimhoz. - Menj, monda, menj most; ez a szempillantás örökre
öszveköt veled. Eleresztettem őtet, s a kanapéra dűlt vissza. Az
öszvetódult fájdalmak legindulatosabb hevével rohantam atyjának karjai közé,
amint a szobába lépett, s egy néma ölelés után, mely bizony mind kinyomta azt a
háládatosságot, amelyet ezeránt a jó öreg eránt szívemben viseltem, lélekzet
nélkül szaladtam a kocsi felé. Magamon kívűl vóltam, nem érzettem, nem
láttam, nem hallottam semmit. Már a mezőn vóltam, mikor annyira tértem
magamhoz, hogy a kastély felé nézhettem. Theréz az Altánán könyöklött, én fejér
keszkenőmmel jelt adtam néki, s még egynehány csókot akartam vetni feléje,
midőn szemem előtt ő, a kastély, s az egész város eltűnt, s
a lovak egy dombról lefelé szaladtak.
|