BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ
Buda, Aug. 3dikán
Egy visszás történet ma egészen kiforgatott sarkamból. A bátyám tegnap azt
tudakoztatta tőlem, ha nem akarnék-é vele ma reggel kilovagolni?
Ráállottam. Ő nem törte azon magát, melyik utcán ki lakik? én pedig
mélyebben vóltam elmerülve, mintsem hogy az eszembe juthatott vólna, s eszerint
míg körülnéztük magunkat, a Manci lakása előtt termettünk. Én ezen
elijedtem, kivált azt látván, hogy Manci lovaink kopogására ablakot nyitott, s
kinézett. Abban az elijedésemben nem tudtam, ha feltekintsek-é, avagy nem?
Szívem intézte el kétségemet, feltekintettem, s azt gondoltam, hogy
elsüllyedek, mikor láttam, hogy az ablakból visszaugrott. - Ah Marosy! miért
fél ő éntőlem? Igazán ijesztő-é az én látásom? - jaj néki! - de
jaj nékem is! - Jaj néki! ha lelkiesmérete vádolja, - s jaj nékem, hogy azt a
szeretett lyánykát szenyvedni látom, s karjai közt nem sírhatom ki szíves bocsánatomat!
- Annak előtte kerestem őtet, s gyakorta ő is engem; s ha csak
egy fertályig múlathattam is körülte, be bóldog vóltam! olyankor, mikor tudtuk,
hogy soká nem lehetünk együtt, olyan búsongva ültünk, olyan szent vólt minden
percentés; s ha eljött az idő, s mennem kellett, s ha még azon felül a
szerelem még egy s két minútummal tovább tartóztatott körülte, ha csakugyan el
kelle mennem, elvittem tőle valamit, egy virágot, vagy valamit egyebet;
azt elébb véle megcsókoltattam, mellyemhez szúrtam, vagy zsebembe tettem, s
magammal hordtam, s már könnyebb szívvel mentem el, hogy valamit vihettem
amihez hozzáért, amit kedves lélekzetével megszentelt. - Be minden el van most
változva, édes Marosym! Mikor ennek előtte napfelkőltekor lovat
nyergeltettem, s általmentem Pestre, s Endrédyvel a kertekre vettük magunkat, s
olvasgattunk; s mikor osztán a nyólcat elütötte, s tudtam, hogy Manci már
felkölt, s az ablakon utánam várakozik; - ah mint nyargaltam végig Pesten! mint
rengett a híd alattam! s mint bosszankodtam, hogy a Várdombon lovam nyargalva
nem mehetett! s mikor osztán arra az utcára értem, ahol Manci lakik, s ő
meghallotta, hogy jövök, ablakot nyitott, s kedveltető negligéejében
kinézett, mint ágaskodott, mint ugrált megsarkantyúzott kevély paripám, hogy
minden az ablakra szaladt; s mint lepte el homlokomat a férfiúi kevélység! s
mikor így a tajtékos lóról néki egy jó reggelt kiáltottam fel, s ő azt egy
édes mosolygással fogadta el - óh mint felejtettem el akkor mindent! milyen
nagy vóltam magam előtt! sem a ló, sem az ura nem tudta sokszor, hogy
menjen el előle.
|