BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ
Buda, Augustusnak 7dikén
Borzadás járja keresztül minden részemet, valamikor óraütést hallok, mert
minden új negyed közelebb visz ahhoz a rettenetes szempillantáshoz, melyben
őtet elvesztem, - el kell vesztenem. Így számlál elcsüggedt bús
rettegéssel minden szempillantást a halálra ítélt szerencsétlen fogoly. Maga
előtt látja az élet utolsó percentését, a hóhérszínt, és a kirántott
pallost. Reszket benne az élet szeretete, s küszködik azzal a természet ellen
felzúdúlt kívánsággal, hogy nyomorúságának valaha már légyen vége. Isten!
miként álljam én ezt ki! Gyakorta feltészem magamban, hogy hozzá szaladok,
lábához vetem magamat, s mindenre, ami szent kénszeríteni, az Isten nevében
kérni fogom, hogy ne tegye meg azt a rettenetes lépést. Mikor így az a kín
előkap, s az ő birtoka után való vágyás minden eremben annyira forr,
hogy majd megpattanok; majd meg öszveszorít, hogy alig vehetek lélekzetet; s
úgy vagyok, mintha az Aetna kénköves füstibe kellene fúlnom, - olyankor engem
is megszáll ez a kívánság, hogy bár itt vólna már az a szerencsétlen percentés:
de ha megint megkönnyebbedem, s az oltár terjed el szemem előtt, s a
szerelem boldog ideje úgy lebeg előttem, mint egy hosszan elnyúlt kedves
vidék - olyankor elcsüggedten ülök megint, úgy, hogy öszve-öszverogyok, ha a
leggyengébb szellő ér is, ha csak egy moccanást hallok is.
Istenem, milyen estve vólt ez! A
bátyám egy assambleéba vitt, mert feltette, hogy nem hágy magamban, s eszerint
egy hosszú óránál tovább kellett a legkínzóbb locsogást hallgatnom a Manci
lakadalmi öltözetéről, termetéről, szokásairól. Végtére itt van az a
régen óhajtott estvéli csendes magánosság! de ah egy csepp enyhülés sem
szállott még rám belőle. - Az estve szép meleg; be tisztán ragyognak
felettem a csillagok, be csendesen csörög a szökőkút, mintha tudná, hogy
szükségem van a nyúgodalomra. - Nyúgodalomra? Mi ez? Ha nyúgodalomnak hívod a
nem-érzést, a megfagyott érzékenységet - úgy nem mondhatom, hogy ma nyúgodalmam
nem vólt, s most is nincsen. - Muzsikát hallok az utcán! Csak ennek vóltam még
híjával. A muzsika a Manci ablaka alatt vólt, Ő az ablakon nézett ki,
félig vetkezve, s figyelmezve hallgatta Szentpéteryjének szerelemre olvadott
oboáját. Elragadtatva a gyönyörűség eleven érzése által, nem értette
sóhajtásaimat, melyek egy panaszolkodó Flautraver solóját accompagnírozták; nem
hallotta könnyeim cseppenését, melyek az utca köveire hullottak. Te esméretlen
barátom azzal a panaszlós furulyával! Te is szeretted őtet? Ó úgy
testvérem vagy! vagy talám az én Geniusom sugdosta füledbe az elhagyott,
kesergő, sohajtozó szerelem expressiójit, hogy még egyszer ébressze fel
szívében hajdani epedése kihólt érzését?
A csendes soló után harsogva
zúdúlt meg egy lármás tutti. Azt gondoltam, hogy elnyel a föld; s mikor
mindennek vége vólt, s muzsikusok oszlottak, s Manci az ablakról egy: Köszönöm
édes Szentpéterym!-et kiáltott le, s ez az éj csendességében úgy
hangzott, mint egy angyal szava; - meg nem tudtam mozdulni helyemből,
mintha oda lettem vólna szegezve. Ő még az ablakon állott, felnézett az
égre, s nékem úgy tetszett, mintha most tisztábban ragyogtak vólna a csillagok,
nem olyan hidegen, mint mikor én magamban tekingettem. - Vígyáztam, melyik csillagot
nézi, s láttam, hogy éppen azt, amelyet velem együtt nézett, mikor estvénként
egymás mellett az ablakban állottunk. Istenem! mint csalja meg az embert a
képzelés. Úgy tetszett, mintha tekinteteink öszveakadtak vólna, mindenike teli
szerelemmel, mint régenten. - A tiéd szegény Bácsmegyey! - még ugyanaz! - az
övé - egészen elváltozott! - Elszaladtam onnan. Mégegyszer visszatekintettem, s
már nem vólt az ablaknál.
Most Marosy! azzal a kedves
gondolattal feküdt egyes ágyába: utóljára! - - Holnap, - minő
boldogságot foglal ez a szó magában néki. Hát nékem? Marosy! hát nékem? - -
Isten! mi lesz belőlem. Nem! nem! ő enyim! egyedül enyím! s mégis
kéntelen vagyok elnézni, hogy elragadják karjaim közül! ki az, aki azt
cselekedheti? s mihez fogjak? Isten, mutass utat! - Bár csak egy disciplinám
vólna! Ezer, meg ezer sebet vagdalnék magamon, hogy a fájdalom nagy vólta alatt
veszítsem el azt a kevés érzést, amit nyomorúságom meghagyott, hogy
eldűljek s kivérzem szívem végét nem esmérő szerelmét. -
Virrad, s én könnyebben érzem
magam. Mint emelkednek a felhők, mintha a Mindenható maga vonná fel!
Jobban-jobban világosodik. Az én pacsirtám már egynehányszor hallatta kedves
szavát. Most már énekel, mert érzi, hogy a természetre világosság és élet
száll. Hát galambjaim? másszor a Manci ablaka körül repdestek, mintha érzették
vólna, hogy az övéi, azért hogy enyímek. Manci értette nyögdécseléseket, s
búzaszemet hintett nékik, de most - óh ne repüljetek ablakához; szárnyatok
csattogása őtet Szentpétery karjai közül felrettenthetné, s rám
emlékeztethetné, - eltaszított kedvesére. - Jóltévő reggel! hányan
óhajtották vélem együtt feljöttedet; most itt vagy, s nékem, s soknak másnak
tám könnyebbülést hozol. - Már olyan világos van, hogy kiláthatom azt a helyet,
ahol Mancit először láttam. Mennyi esméretlen érzés érte azólta szívemet!
mennyi nem esmért, nem érzett érzést esmér ő, érez ő most!
|