BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, Octobern. 27dikén

Ezer áldást öszvekelésedhez! szent nékem ez a nap, rátok és magamra nézve. Ma éjjel, midőn az álom az elmúltak emlékezetébe szenderített, Manci angyali szépségében jelent meg előttem. Nékem nyújtotta kezét, s azt fogadta, hogy örökké enyím lesz, s édesem! - még egynehány kevés napokat ide alant, hogy a földi virág leszakasztasson, elfonnyadjon - akkor enyím lesz az a szép virág a boldogabb mezőn! Minő boldog lészek majd, ha mennyei karokkal általfog, s édes lehellete sebeimet bégyógyítja, és ez a Megdicsőített, megbánván állhatatlanságát, s gyötrésemet, poharát a Léthe vizéből megmeríti, s nékem nyújtja.

Klári, szeresd az uradat, légy hív eránta mindég, és olyan jó, amilyen vóltál! - kibeszélhetetlen boldogsággal telik meg az a tekintet, amelyet oda-fel, ide-alatt eltőltött szép életünkre vetünk; - te pedig, Marosy! - be sokat beszéltünk mi a halál fontos idejéről, mit kell akkor érzeni, midőn a jövendő előttünk ködben fekszik, hátunk megett pedig egy egész élet; milyen bátorítónak kell lenni annak, ha látjuk, hogy meghaladott utunk semmi gyilkosan kiontott vérrel, semmi megmocskolt, elhagyott ártatlansággal nincs megfertéztetve! Az a nemes elhevűlés, amellyel te akkor szóllottál, azok a könnyek, amelyek szemeidet elborították, biztatóim nékem, hogy te csendes lelkiesmérettel jutsz életed végére, - és így maradjon rajtatok áldás és bőv isteni kegyelem!