BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, Februar. 6dikán

El van végezve, elhagyom Budát! - Mancit, - ah, nem Mancit többé, hanem Szentpéterynét minden nap látni, mégpedig nemsokára egy rakás kis angyalok közt látni, - képzeld el, micsoda kín vólna az nékem. Itt hagyom Budát! Talám az idő és az eltávozás enyhíteni fogják szenyvedésimet.

Még sohasem becsültem annyira a házamat, mint most, mikor belőle végképpen kőltözködöm ki. Ímé néktek adom azt, de olyan ígéret alatt, hogy se el ne adhassátok, se lakót ne fogadjatok belé. Nem lehetne azt elnéznem, hogy annyi boldog óráim helyét érdemetlen szálló profanálja. De leginkább mégis azt a szobát becsűlöm, amelyben legelőször láttam a napot, - amelyben a világot nyögdécselő sírással köszöntöttem. Többnyire ebben töltöm most magános óráimat, s olyankor előttem forognak gyermekségemnek s ifjú koromnak esztendei. Mindenikében öszvefonva látom a nyomorúságot az örömmel. Ez a sorsa a szegény halandók rövid életének! - Elgondolom ilyenkor, honnan jő az, hogy a gyermekek esztendeit a legboldogabbnak tartják; s úgy látom, hogy az semmivel sem boldogabb a több koroknál. Ha legénykorodban vólnának gyermeki gondjaid, könnyen bánhatnál vélek: de másként van a dolog magában; a gyermeki gondhoz gyermeki erő van adva. Gyermeki korodban szintolyan örömet, s bánatot okozók azok, ha gyermekiek is, mint az érettebb korok nagyobb s fontosabb gondjai; s mondd meg most, boldogabb vagy-é gyermekségedben? - Nem; minden kornak ki van szabva bánatja és gondja, valamint öröme is, - s ha gyermek vagy, egy leomlott kártyavár szintúgy elkedvetlenít, mint érettebb esztendeidben megcsalatkozott reményed. Ha gyermeki időnek valami elsősége van, úgy azt nevezem annak, hogy még az nem töri magát a jövendőkön.