BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ
Buda, April. 9dikén
Ma mégegyszer mentem a Szent
Gellért hegyére. Sokáig ültem tetején, s elmúlt boldogságom emlékezete új
szenderedésbe hozott. A' vala tehát édes Marosym az én sorsom, hogy ott, ahol
az élet legtökélletesebb boldogságát reménylettem, a legkeserűbb poharat
seprőstül hajtsam fel; - hogy onnan, ahol valaha a szeretetre legméltóbb
feleség könnyei alatt, háládatos gyermekektől sirattatva, s hazafi-társaim
által szívesen emlegetve, őseimnek szent tetemek között reménylettem
fekhetni, kiköltözzem, s hamvaimat idegen föld nyelje el. Ezekben a napokban,
nevezetesen pedig ma, megszámlálhatatlan idegen érzések járták keresztül
szívemet. Ó Manci, mint változtattál te meg mindent életem ösvényén; mint
hintettél oda árnyékot és homályt, hová tiszta és víg napfény sütött; mint
tépted ki ösvényem szélein a virágokat, s helyettek mint hintettél
bogáncs-kórót, s tövises terméseket, melyek most minden léptemben vérzenek! De
nem, - nem vádollak semmivel. Igazságtalan vagyok, amint egykor magad neveztél;
te nem csináltál egyebet annál, hogy letörted a kifakadt virágot, nem várván
bé, hogy mégegy bimbó fakadjon ki, mely egészen érted, csak egyedül érted akart
virítani. Adja Isten, hogy olyan idő ne jöjjön, amelyben ezt meg kellene
bánnod.
|