BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, Aprilisn. 25dikén

Készen vagyok mindennel. Tegnap még az öreg Surányinál kellett vacsorálnom. Nékem az nagy vígasztalásomra van, hogy ilyen közönségesen látom magamat szánatni. Egynehány háznál olyan barátságot mutattak erántam, melyen csudálkoztam magam is. A legérdeklőbb situátióm az öreg Surányitól való búcsúvétel vólt. Elejéntén semmit sem hoztunk elő, ami Mancira, vagy elmenetelemre emlékeztetett vólna. Egyről-másról beszélgettünk sokáig. Én féltem a búcsúzástól, s tovább-tovább halogattam azt. Utoljára felkőltem, s mind a ketten elfakadtunk sírva. Öcsém, monda síró hanggal, s megszorította kezemet, - én tőled nehezen maradok el. Ha ez nem bíztatna, - ekkor levonta süvegét, s fejér hajához nyúlt, - ha ez nem bíztatna, hogy majd én is véghez érek, nem nyugtathatnám meg magamat eltávozásodon! - Ez a szíves expressio, az a forró kézszorítás, amellyel ezt mondta, elfojtotta szavaimat. Karjai közé dőltem el, ott sírtam ki sűrű könnyeimet, s elszaladtam tőle. A ház kapujánál tértem csak magamhoz. Mégegyszer el akartam tőle búcsúzni, de édes Marosym! egy olyan tekintet, mely még az angyalokat is tiszteletre ragadta, bézárta számat. A szoba közepén állott ő levett süveggel, öszvetett kézzel, s égre emelt szemekkel. Bizony érettem imádkozik, - s ó, Marosy! minő nagy gondolat az?