BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ
Posony, Majusnak 13dikán
Sokáig gondolkoztam rajta,
édesem, s mindég igazabbnak találom, hogy azok közülünk a legszerencsésebbek,
akik legkevesebb érzést, legkevesebb qualificátiót kaptak. Mi az oka, hogy a
földmívelők állapotját tartjuk a legboldogabbnak? Kevesen vannak, akik azt
tudják, hogy a poéták olyan szép álmokat írtak felőle, s hogy kunyhójokba
ártatlanságot s jámbor egyességet vittek. Hidd el, mindenütt elterjedt a
gonoszság, ahol emberek laknak; s a falusi parasztok közt szintúgy vannak
kabalák, mint a fejedelem udvarában. Álmodozást nem írígylek senkitől; de
erősebb ínszövevényeit írígylem a földmívelőnek, s azt, hogy néki sok
ezer dologról, amelyek bennem kívánságot támasztanak, nékem elmúlhatatlanokká
lettek, amelyek életemet kedvesebbé tészik, nemlétek pedig bennem visszás
érzést szülnek, még csak ideája sincs. Nem szintolyan tökéletességig emberek-é
ők, mint mi? Nékik is van bizonyos mértékű érzések, s az a grádus,
amellyel élnek és éreznek, azt tartom, a legszerencsésebb clíma. - A bátyám jószágában
sokszor akadtam én olyan parasztokkal öszve, akik kérdésemre, mint vannak?
megtörlött szemmel felelték ezt: az Isten magához vette a szegény feleségemet!
Jó egy lélek vólt szegény, úgy éltünk, mint az angyalok! - Az a könny, amelyet
akkor fakadásában láttam eltörlődni, nem vólt kölcsönzött, erőltetett
könny; - s mégis, ha esztendő múlva megint meglátogattam a bátyámat, már
újra feleségesen kaptam őket, vígan éltek, nem tartották menyecske
feleségek pirításának, ha meghólt feleségeket jelenlétekben parasztos
együgyűséggel dícsérték. Vesd öszve mármost jövendőbéli urokkal,
akinek raffinirozására annyi pénzt vesztegettek, miben vagyok bóldogabb
parasztimnál? - miként felejtem kedvesem elhajlását? - ők feleségek
halálokat?
Mi, akik városokban neveltettünk,
el vagyunk a kényeztető kezek által rontva egészen. Csak nézd el
ifjainkat, nem a legkínzóbb kívánságok alatt múlik-é el szép idejek? s ha
egyben s másban férfiúi bátor megkeményedést látsz is, mennyi környülállás vet
elszédítésére tőröket! Csuda-é osztán, ha a szegény ifjú, a vég nélkül
való küszködésben, s el nem csendesített szomjúságban elhal? - vagy ha valamely
történet, mely ötven közűl is alig ér egyet, ha mondom, valamely történet
abból a csábúlásból, abból a feneketlen örvényből, amelyben kereng,
kiragadja, hogy magához tér, mint valamely nehéz álom után - csuda-é osztán, ha
- a halál karjai közé dűl el, s ideje előtt porrá sorvad? Kiaszott
minden erő belőle; a megcsábúlt természet maga roncsolta meg magát.
Be sok teljes virágú bimbók vannak így leverve! - be sok érni kezdő
gyümölcs legszebb zsengéjében!
Édesem! nem magamra nézve keserít
ez engem! Eddig váncorgottam terhem alatt, s ha verejtékem cseppjei közé,
melyek homlokomról hullottak, csak egy zúgolódó csepp cseppent is - Isten! úgy
bizony nyomorúságom elszenyvedhetetlen terhe facsarta azt ki; bizony olyankor
cseppent el, mikor azt gondoltam, hogy leroskadok. Én a határig jutottam: - de
azokat szánom, akiket a szerelem azzal a kegyetlenséggel támad meg, amellyel
engemet kínzott, s mindaddig tart öldöklő karjai közt, míg utolsó
cseppjeket is ki nem szívja.
Néha, édes Marosym! világosan
látom, mennyire tévedtem légyen el ösvényemről, látom azt a meredekséget,
ahová hevességem vezetett, s elborzadok belé. Azzal akarom megnyugtatni
elmémet, hogy nem tehetek egy olyan betegség következéseiről, amelyet
magam vetettem, nem tudván micsoda. De az a kérdés kerül mindég elő, ha
nem vóltak-é betegségemben olyan intervallumim, amelyekben az eszközökkel való
szíves élés ezeknek elejét vehette vólna; s nem kell-é róla számolnod, hogy
intervallumidban vélek nem éltél? Ez, édesem, olyan kérdés, amelyre nem merek
felelni. Úgy mellőzöm azt el, mint egy megdobbant istentelen a bírót,
midőn rá merően néz. Ha erőm vólna, nagy terhet emelnék, - de ha
minden erőmet öszveszedem is, meg nem mozdítva fekszik az eldűlt ház,
s lelkem olyan erőtlenségbe esik vissza, melyből ki nem tud
fejtődni.
|