|
JELENTÉS
Ez a magyarrá tett román egy falun töltött kedvetlen novembernek köszönheti
lételét, hol a szobába záró esős őszi napok munkára szorítottak, és
ahol Werther helyett, kire már azelőtt régen kitettem a célt, az Adolf
levelei akadtak kezembe. Ha Werther kezemnél lett vólna, Adolf, vagy inkább
Bácsmegyey nem feslett vólna ki soha a nem-létel méhéből. Nem azért mondom
ezt, mintha sajnállanám rajta tett munkámat, hanem hogy azoknak egy része,
akiknek ez a román valaha szemek eleibe fog akadni, ne vádoljon, hogy festeni
akarván, a copiát, és nem az originált copíroztam. Az öcsém, kit a vérségen
felül, csaknem ugyanazonegykor, s az együtt nevekedés szoros barátommá tett,
nem szűnt meg addig unszolni, míg magamat rá nem adtam. Vizsgálóba vettem
a költeményt, az Elrendelést, a Szín-adást, (mert én valamint minden egyéb
fordításimban, úgy itt is, egyedül artistának kívánok tekintetni; aki a táblán
nem a sujetet, hanem a festő munkáját, ecsetjét s tüzét nézi) s Adolfot a
Werther nagy modellje szerint találván, azonnal hozzáfogtam copírozásához, s
még abban a hónapban csaknem végéig hajtottam. Véletlenül akadt ez csak
kevéssel ezelőtt egyéb régi papirosaim közt kezembe, s meglátása
elevenebben emlékeztetett bimbókra fakadó ifjú koromra s kedves Dienesemmel
való együtt nevelkedésemre, kitől hivatalba lépésünk s házunk tekintetei
tatám örökre elszakasztottak. Körülnéztem, és nem találván egészen rossznak,
ámbár tömött hivatali munkáim miatt azzal a szorgalommal, amellyel kívántam
vólt, rajta végigmenni nem érkeztem, eltökéllettem kibocsátását; a szerencse
tetszésére bízván egészen, akár javallást s örömöt hoz rám érette, akár
bánatot.
Bánatot? - - Valóban úgy látszik, hogy ettől nem tarthatok ok nélkül;
mert akármely különösnek lássék is ez az előre való remegés; mégis tudom,
hogy az itt oly gyakran előforduló idegen szók miatt, sok íróink
literátori eretnekséggel fognak vádolni. Ha ugyan a Henriást vagy Zayre-t
fordítottam vólna, nem éltem vólna a Heróval s Successióval; mind
azért, mert azt a Bajnok vagy Vitéz és Örökség alkalmasint
kiteszi; mind kivált azért, mert a Poésis fentebb neme, azaz az Epopea és a
Melpomene sarus játéka, az egészen el nem készült díszt meg nem szenyvedik. De
ellenkezőképpen van a dolog az alacsonyabb rendű írásokkal, s
nevezetesen az én románommal. Ebben nem a történetet-költő, hanem maga
Bácsmegyey szóll, mégpedig levelekben és barátjaihoz, kik oly szerencsés
nevelést nyervén mint ő maga, barátjoknak idegen ugyan, de a nagyvilágban
mindenek előtt esmeretes szavait értették. Ezeknek megtartása kedves
negligéet ád románomnak, s szinté elhiteti az olvasót, hogy levelei nem
valamely belletristának, hanem magának a megvetett Szerelem gyötrelmei közt
fetrengő Bácsmegyeynek tollából folytak. - Igaz, hogy még most kevés
olvasóim értik azokat magyarázat nélkül: de kedvekért a munka lapjait perpetua
nótákkal bémocskolni, vagy, ami még bóldogtalanabb gondolat lett vólna,
szófaragásra vetemedni nem akartam.
Engemet erre a különösségre nyelvünknek tagadhatatlan készületlenségén, s
következésképpen szűk vóltán felyül, a legvirágzóbb Nemzetek példái
bátorítanak. Nem szóllok semmit a francia, olasz és anglus zűrzavarról:
egyedül a németekét említem, mely, valamint a miénk is, anya-nyelv. Ha ezek,
minekutána már a tudományoknak minden nemében remek munkákat mutathatnak, nem
szégyenlik segedelmül vonni az idegen szókat: ha azoknak még az ódákban,
epicumokban s tragédiákban is, helyet engednek: mit akarunk mi, akik alig
mutathatunk egy-két fordítást, mely az idegen nyelvet csak félig értő
olvasó előtt érthetőbb ne légyen az eredetiben, mint a magyarban,
ezzel a példátlan különbséggel?
De reménylem, hogy azt a kedvetlenséget, melyet az idegen szók megtartása
által némely olvasóimnak okozok, helyrehozom azzal, hogy a történetet hazánk
vidékeire szállítottam, s személyeimnek, magyar hangzású neveket adok. Én ugyan
szánakozva tekintek azokra a gyengékre, mint akármely cosmopolita, akik sem
magunkat, sem másokat igazán nem esmérvén kevélyebben tekintenek a
külföldiekre, mint valaha a görög, az emberiség legfőbb remekje, a
barbarusokra tekintett: de nem tagadhatom mégis, hogy bóldogságomat lelem abban
a gondolatban, hogy nevem hangzása kétségbevehetetlen tanú nemzeti eredetem
felől. Ki nem hallja inkább a Bácsmegyey és Surányi Manci neveit, mintha
Adolfot, Theodort, Leonhardot, Wilhelminét említenék? - Akinek tetszik,
különösségnek nevezheti cselekedetemet; bóldogító érzésem engemet felyül emel ítélletin.
Készen hever kezemnél Siegwart is (kit én Szegvárinak neveztem) az unalomig
vitt pityergéseitől alkalmasint megtisztogatva. Ő nálam egy Heves
vármegyei szolgabíró gyermeke, aki a kapucinusok nyugodalmas életeket Hatvanban
megkedvelli, s alsóbb oskoláit Egerben, a felsőbbeket pedig Kassán
folytatja. Krónhelm báró Bánfalvynak, a falun lakó Theréz Susinak, ellenben
pedig Fischer Marianne Keresztúry Theréznek neveztetett; s az episodák hazai
történetekből vannak véve. Ezt én itt annál bátrabban jelenthetem, mivel
tarthatok tőlle, hogy fordításom örökösen írásban fog maradni; nem mintha
érettebb koromban a szerelemre olvasztó Siegwartot kiadni szégyenleném, mert
annak a románnak érdemét sem a szerelemmel ellenkező anyák, sem a
recensorok nem fogják kisebbíthetni: hanem azért, mert minekutána az egyszer
Landerernek sajtói alól kiszállott, és az országot ellepte, az újabb kiadásnak
elkeléséhez kevesebb reménység lehet; s rész szerint azért is, mert üres
időmet újabb igyekezetekre fordítván, a szükséges megtekintésre nehezen
érek. Még a Klopstock Messziásának kibocsátásakor is gyönyörködve bocsátanám én
azt ki, mert az szint olyan tökélletes a maga nemében még Klopstock mellett is,
mint a Kauffmann lyánykái a Bubens ördögűzői mellett. -
Kassán, Martiusnak 20-dikán, 1789.
Kazinczy
|