BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ
Fissement, Majusn. 18dikán
Ma reggel, mintegy tíz óra
lehetett, egy szegényembert találtam elő. Nagy csomó vólt hátán, nehezen vonta
alatta elébb-tovább lábát, s nagy verejtékcseppek szakadtak le ábrázatján, s
minden ere feldagadt. Megállítottam a kocsit, s kértem őtet, hogy pihenjen
meg. Letette válláról a terhet, s elégett kezével törölgetvén izzadt képét,
elbeszélte, hogy ő minden héten kétszer megyen Hamburgba, s pénzért egyet
s mást hoz és viszen; azalatt pedig felesége otthon marad a gyermekeivel, s
fonással keresi élelmét. Nem szóllottam semmit; valamit nyomtam tenyerébe, s az
inasomnak parancsoltam, hogy segítsen hátára tenni csomóját. Bicegve ment
hazafelé, s én egy darabig néztem utána. - Boldog ember! mondám, te egészen az
vagy, aminek lenned kell! - Azalatt, míg együtt beszélgettünk, körülnézett
magamat és a szekeremet, s én elpirúltam előtte. Hidd el, nem nézhettem
sokáig rá, mert érzettem, mennyivel halad meg. Ma megint a feleségénél lesz,
aki őtet nyughatatlanul várja, s letörli könnyeit. Gyermekei mindég
tudakozzák, ha soká lesz-é még oda az apjok? s ha majd hazaér, elibe szaladnak,
körülugrándozzák - karjaira veszi őket majd, s férji s atyai édes érzési
alatt elfelejtkezik arról a verejtékről, mely most lábaira egymást érve
szakad.
|