BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Straubingen, August. 13dikán

Az én könnyeim kiszáradtak, de olyan szívszorulás, olyan aggodalom szállott helyébe, mely a sírásra fakadt bánatnál keservesebb. - Isten tudja még, mi lesz belőlem - egyszer csakugyan végének kell lenni, s az a legenyhítőbb vígasztalás.

Bezzeg megint vólt egy csendes éjtszakám! Még csupa tűz a homlokom! elijedek magamtól! Halld csak álmomat. Azt álmodtam, hogy Tornán vagyok a kerti-szobában. Theréz a menyegzői oltárnál várta kezemet és szívemet. A körülöttem állók nyughatatlankodva suttogtak késedelmeskedésemen. Manci szépségének teljességében állott előttem s tartóztatott. Én elmerűlve andalodtam el kedvemre töltött boldog óráim szemlélgetésiben. Valami sírás, jajgatás vert ki végre andalodásomból. Felvetettem szememet, s láttam, hogy Theréz sírva tépte szép hajaiból apró virágjait. Elborzadtam sírásától, s sírva vetettem magamat karjai közé. - Jer Theréz! mondám, vedd el ezt a kezet, s bocsásson áldást s boldog napokat rád az Isten. Az eskető pap az oltárhoz lépett, s elkezdtea ceremóniát. Öszvetett kézzel emelkedtek fel mindnyájan az ég felé. Valami sírás támadt hirtelen oda ki, s jobban-jobban hallatszott. A pap félbenszakasztotta az esketést. A nézők kiszaladtak, s Manci tolakodva jött bé az ajtón, - sápadtan, tépett hajjal, fekete gyászöltözetben jött bé, s kikapta a Theréz kezét jobbomból. Állj félre - mondá - állj félre; Szentpétery meghólt, s ő az enyím. Az öreg gróf előszaladt, általölelte Therézt, aki úgy reszketett, mint a kis bárány a hidegen. Manci ellankadva ájult el. Kivitték. Én felköltem, mintha az Isten sententiázott vólna meg. Az elcsüggedés úgy leskelődött utánam, mint az úton járó gyilkos. Theréz megint feleszmélkedett, rajtam tartózkodott, s fennszóval sírt. Végezze el az Úr, mondám a magán kívűl lévő papnak. Theréz néki eresztette magát a szerelem édes érdeklésének, de nékem azok olyanok vóltak, mint a mardosó ír a véres sebben. Új lárma vert fel ölelésünkből. Felé szaladtam. - Mindjárt meghal, - mindjárt meghal! - kiálta egy szózat! Én lerogytam, de megint felváncorogtam, s abba a szobába mentem, amelybe Mancit vitték. Az én hálószobám vólt az. Isten! halva találtam őtet. - Irtóztató vólt szájrándítása. - Utolsó szava: Bácsmegyey! vólt, monda könnyezve s mélyen sohajtva egy fiatal leány. Kegyetlen, mondám, miért mondod te ezt? - Meghidegedett Mancimra vetettem magamat. - Még most is szép vólt ő. - Lassan szivárgottak könnyeim, - mindenikében az ő képe festődött, s elrepűlt boldogságom emlékezete, s így sírtam jobban-jobban, míg sokára felébredtem.