BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Ipolyság, Sept. 5dikén

Megvan! - értesz édesem, s ne kívánd, hogy azt elmondjam! - Ah, a legérdemesebb, legjobb - ó micsoda erőtlen expressio annak a kifejezésére, amit ő érdemel - a testvére az atyámnak már nem él. Ma sokkal jobban látszott lenni, felkőlt, s fel s alá járt szobájában, - s én nem tartván semmitől, a szobámba jövök, s néked kezdek írni, hát egyszerre sikóltást hallok, felugrom, hozzá szaladok, s Isten! - a legerősebb guta egyszerre ütötte meg, s abban a szempillantásban oda lett. - Én már halva találtam, minden igyekezetünk haszontalan vólt. Kéntelen vóltam érezni, hogy jobb kezéből, melyet én tartottam, miképpen hűlt ki az élet melege. Ájúlva dűltem el, s magamon kívűl vóltam, mikor a szobámba vittek.

Csókold az én kedves Klárimat. Maradj mellette, én mindent jó rendbe szedek. Az egész város sír. Ha engemet a kesergés veszen elő, az embereimre tekintek, s mikor látom, mint sírnak magokban, egészen megkönnyebbülök. Ne keseregjetek halálán - legalább igyekezzetek rajta, hogy enyhűlést vehessetek. Ne háborítsuk fel csendes nyugodalmát meghólt szentünknek indúlatos sírásunkkal!