BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Ipolyság, Sept. 9dikén

Már a földben van, édesem! - s én egészen meg vagyok könnyebbedve! Keserves vólt temetése. A gyermekek legelől mentek, a pap pedig nyomban utánok. A pap után a halotti szekér, én és Endrédy, s úgy osztán a sok parasztok feleségestűl. Az éjtszaka világos vólt. Teljesen fénylett le a hold a tiszta égről. Én mély bánatban vóltam mindaddig, míg az égő fáklyákat a sír körűl meg nem láttam, s az ott állók suttogása magamhoz nem hozott. Mikor így a templom kerítésén béléptünk, körültem egyszerre elcsendesedett minden, s az egész természet, mintha várt vólna valamit, elhallgatott, s a halotti harang megkondúlt, - s minden imádkozni kezdett, s a körűlöttem állók feljajdulása, s szánakozó sohajtások a legcifrább halotti orátióknál igazabb dícséretjeivé lettek a szegény bátyámnak, - s nyólc éltes városi lakos a többi közűl kiállott, s a koporsót a szekérről leemelte - egészen elfagyott szívem, s egy közel álló sírkőre kellett leülnöm. De amikor a szekérről a sírhoz vitték, a kötelet rávetették, koporsója szemem elől lassan-lassan eltűnt, s az eddig elfojtott bánat egyszerre jajgatássá fakadt, s az én szívem is ellágyúlt, s könnyeim csorgani kezdettek. Felkőltem, áldást könyörögtem sírjára ennek a kegyesnek, s tovább botorkáztam. A Városi Tanács mind körűl állotta kocsimat. Amint közel vóltam hozzá, ketteje az öregebbeknek felém jött, s ezt mondta: Az Isten tartsa meg már most mindnyájunknak örömére az Urat, ezt kívánjuk szívesen. - Az Isten tartsa meg! - monda az egész sereg. Szívem megtőlt. Megszorítottam a kezét ennek a jó öregnek, felültem, s a legkeservesebb aggódás alatt mentem hazafelé.