BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Ipolyság, Sept. 17dikén

Nékem úgy tetszik Barátom, hogy nemsokára általesem szenyvedésimen. Itt a hideg ősz; s ha a fáról egy harasztot látok leesni, úgy tetszik, mintha az életnek egy erejét veszteném el, - s nem mondhatom ki, milyen kedves nékem ez a vélekedés. Be új, meglepő gondolat ez: a szélen állok. - Ha a tavasz megint itt lesz, s a főldre virágot s új életet önt, csendes álmot alszom a sírban. Akkor édes Marosym, akkor közelíts a boldoggá lett tetemihez, s jusson eszedbe, hogy én elkeseredésedet előre érzettem, s egy kedves tavaszi szellőcske fújja el könnycseppedet, hogy azt Klári meg ne lássa, ha hozzá visszamégy, s karjai közé dűlsz. Te nemsokára atya lészesz. - Ha fiú lesz az, Marosy, akit néked a te Klárid szűl, nevemet add néki. Hadd hordja azt, de ne keresztemet. Ha elnézem, mennyit kellett szenyvednem, míg idejutottam, azt kell mondanom, nehéz az út a halálig. Bár többször vólnának az emberek haldoklók körül, úgy nem lennének olyan érzéketlenek, olyan kemény szívűk. Így magokat csalják meg, levetkezik az emberi szelídséget, hogy azt az egy-két esztendőt, amelyre még számot tartanak, kényes bővségben tölthessék el; s akkor látják, mikor a sírhoz jutnak, hogy szegények. Nincs semmijek, amit elvihessenek magokkal, - nincs meleg szívek.