BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Esztergom, Octob. 5dikén

Engemet semmi sem keserít el inkább, mint a pápista temetés. Mikor az Osculaminit kezdik el, s a koporsó körűl a tömjén úgy emelkedik, mint valami felhő, egyszerre fogódik el a szív, s egészen érzi azt a bánatot, amely a halotti felekezeten fekszik. Ma a kávéházból néztem egy tanúló temetését. Egynehány tiszt abbanhagyta a biliárdot, kitekintett, de csakhamar megint hozzáfogott a játékhoz, s nevette a processiót. Semmit sem útálok jobban, mint mikor valaki az isteni tisztelet ceremoniái felett satyrizál. Nem akartam hallgatni ezt a haszontalan hánytatást, s éppen kifelé indúltam, midőn egy fiatalember magánosan ülve, könnyeit törölgetve, szemembe tűnt. Megindúltam látásán. Nem mentem el, s alkalmatosságot kerestem a véle való beszélgetésre. Úgy látszik, hogy szegény és szenyved. Ebédre hívtam, s megígérkezett. Reménylem, hogy tudósíthatlak állapotjáról.

Jászai, ez a neve az ifjúnak, elbeszélte minden titkát. Ő szeret, mégpedig - szerencsétlenűl. Egy lyányt szeret, akit atyja klastromba zárt. De megérdemli-é az úr kedvese, kérdém, ezeket a könnyeket? Nem szóllott rá semmit, hanem egy levelet vont ki mellyéről, melyet a sokszori elázás miatt már alig lehet olvasni. Idezárom azt, mert leírattam. Be boldog volnék, ha segíthetnék rajta!

ERZSUS JÁSZAIHOZ

Ez a levél édes Lajosom! legutolsó levelem hozzád. Egynehány nap alatt meg kell tennem azt az esküvést, amely tőled végképpen elszakaszt. Édesem, mi egymást olyan híven, olyan tisztán szerettük, s mégis ímé el van tépve az a kötél, amellyel bennünket a szerelem öszvekötött, - s önnön azon kéz által van eltépve, amely belénk nyomta azt az érzést, mely most oly nyomorúltakká teszen. - Isten! irgalmas Isten! engedj meg zúgolódásomnak; a természet, a viaskodó, magával nem bíró természet szava tolta azt ki. Nemsokára néked lészek szentelve, akkor megszűnés nélkül fogok könyörgeni bocsánatért, néked fogom áldozni magam, hogy méltónak tartsál bévenni abba az országba, ahol az üldözött, elszaggatott szerelem nem jajgat. Ott édes Jászaim, ott várlak én majd tégedet, koszorút fűzök néked el nem hervadható virágokból, s felékesítlek véle, majd ha béjösz az élet kapuján, tégedet szelíd szenyvedőt, aki a halált, a megszabadítóját, oly békével várta, s terhét csendes nyögéssel viselte. Szenyvedj békével édes Jászaim! Jöjj gyakran templomunkba, szent ariákat éneklek majd, s örvendezve éneklek, hogy majd vége lesz szenyvedéseinknek. Az a vigasztalás, amely engem enyhít, a te szívedbe hat által. Mindjárt elfogy a papirosom. Mit mondjak néked, szívem egészen - ah haszontalan mesterkedem. - - Ha elfelejtheted Erzsusodat, felejtsd el. Az Istennek szentelt lyányka nem tiéd többet. - De nem vólt-é a mi szeretetünk mindég szent? mindég tiszta? Csináld azt, amit a vallás, és az okosság hágy. - Te enyím - örökké enyím vagy. Tekints az égre, ott - ott meglátjuk, megöleljük egymást.