BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Esztergom, Octobr. 6dikán

Minden tagom reszketett, mikor Jászai bélépett hozzám. Nem hagytam néki nyugtot, valamíg az Erzsus vezetéknevét meg nem mondotta, s mindent elimbe nem adott. Azt vetette hozzá, hogyha jobb fizetése vólna, tudja bizonyosan, hogy szüléitől megnyerhetné; de most mint cancellista, rá számot nem tarthat. Egyszerre fejtette ki ekkor magát előttem az a planum, mely eddig homályosan forgott előttem. Béfogták lovaimat; én Jászait a kávéházba küldöttem, hogy akármeddig múlatok, ott várjon bé, én pedig az Erzsus szüléihez mentem. Az apját a bóltban találtam, s minthogy Jászaitól megértettem, hogy ő fösvény ember, azon áron fizettem mindent, pedig sokat vásárlottam, amint tartotta; s ekkor alkalmatosságot kerestem az erszényemet, mely teli vólt, szemébe önteni. A teli erszény meglágyította szívét, s tiszteletet támasztott benne erántam. Hosszú vólna előbeszélleni, miként jutottam oda, ahová igyekeztem; elég az, hogy Erzsusnak engedelmet adott arra, hogy bizonyos kötések alatt Jászaihoz menjen. Nem hagytam félben a dolgot; felvettem őtet kocsimra, s a klastrom felé vettük az útat. Az apácák nem tudták, mit ítéljenek váratlan megjelenésünkről, de én azalatt, míg a klastromhoz jutottunk, megtanítottam az Erzsus atyját, magát miként viselje. Előhívattuk Erzsust. Rosszúl van; felelének az apácák. Jöjjön elő, mondám, ha haldoklik is; mert vettem észre, mit akarnak; ha pedig elő nem jő, az érsekhez megyek mindjárt, hogy küldjön orvost, s nézesse meg. - Kevés idő múlva előjött Erzsus. Ó igazán rosszúl vólt; de nem olyan nagyon, amint mondották. Elijedt, mikor meglátott, mert azt gondolta, hogy az atyja új kérőt hoz hozzá. Én azt vettem észre, s megszólítottam. Ne féljen, mondám, édes Erzsusom; a Jászai barátja nem akarja szerencsétlenségét. Én kinyertem Atyja Urától, hogyha magának tetszik, itthagyhatja a klastromot. Éljen az alkalmatossággal, s bízza az isteni gondviselésre magát. Mennyei ártatlan öröm mosolygott bágyadt tekintetéből, s egy székre dűlt el gyengesége miatt. Azalatt, míg felélesztgettük, bélépett a Fejedelem Asszony. Eleibe terjesztettem az Erzsi atyja akaratját, s visszakívántam Erzsit. Az, amit gondoltam bételjesedett. Ezer akadályokat hordott elő kívánságom hátráltatására. Megbosszankodtam, s egyenesen az érsekhez mentem. Szerencsém vala mindjárt bébocsáttatni. Kegyesen hallgatta ki kívánságomat. Szelíd tekintetei egészen felbátorítottak. Okát kívánta tudni, miért vettem a dolgot olyan nagyon szívemre? Megvallottam azt. Ellágyúlva szorította meg kezemet. Az ilyen nemes cselekedet jutalmat érdemel; monda a legkegyesebb hanggal. Előhívatom szüléit mindjárt, s arra veszem őket, hogy a leányt illendőképpen kikészítsék. Én tudtára adtam, hogy az atyja a külső szobában van. Parancsolt, hogy az anyját is hívják elő; s ha itt lesz, mindkettőjöket bocsássák bé. Nemsokára béjött az inas, s béjelentette mindkettőjöket. Ó, be sokszor kívántam nyakába rohanni, midőn ezeknek mennyei szelídséggel terjesztette elikbe az atyák kötelességeit. Az öregek mindketten sírtak. Nagy summát ajánlottak lyányoknak eddig szenyvedett megbántásokért: de az érsek gondolatlan ígéreteket nem vette el, hanem csak azt kívánta, hogy a lyányokat illendően kikészítsék, és addig míg Jászainak szolgálatot adhat, mindkettőjöknek eltartások felől gondoskodjanak. Térdre akartak bukni előtte; de nem engedte. Alig tudtam egyhelyben állani. - Megengedjen az Úr, hogy ennek a párnak boldogításában az Úrral osztozom, monda. Csengetett. A Secretárius azzal a jelentéssel jött bé, hogy a Fejedelem Asszonynak tudtára van adva, hogy Erzsit haza eressze. Menjen, monda ez a tisztelt Úr, hozza el Erzsit, a rendelések meg vannak téve, s az én áldásom késérje az Urat! - Forró könnyem kezére cseppent. Érzette ő becsét ennek a cseppnek; s elváltunk. Erzsi meg nem tudta magyarázni szüléinek bélépését. Szép contrast vólt azt nézni, hogy az ártatlanságnak belső érzésétől bátoríttatván karjait miként terjesztette szülei eránt; - ezek pedig lelkiesméretek vádja alatt előtte úgy állottak, mint egy Szent előtt, s lyányoknak csókjait meg nem érdemlett kegyelem gyanánt nézték. Felém is közelgetett Erzsi, de én elejét vettem köszöngetésének, s siettettem az elmenést.

Azonban Jászait titkon az Erzsi szüléihez hívattam. Ezek nem tudták, mit csináljanak, s az ablakba vonták magokat. Erzsi egy szegletben sírt. Én egy asztalkára támaszkodtam. Jászai bélép, meglátja Erzsit, s míg észrevettem, lábaimhoz vetette magát. Fizesse meg az Isten! kiálta, s nem szólhatott többet. Fel akarom emelni, s Erzsi ölembe dűl. Az Isten fizesse meg ezerszer! monda sírva, sokszor egymás után. - Nem írhatok tovább. Szentebb ez a scena, ez az érzés, mintsem, hogy kimondhassa az ember. Kiszöktem tőlök, s egyenesen az érsekhez mentem engedelemért, hogy még akkornap lakóházokban megeskettethessenek. Szerencsém vólt ezt is megnyerni tőle, s én vóltam az, aki őket a pap elibe vezettem. De mihelyt az esketésnek vége vólt, mindjárt elszöktem megint, mert hólnap virradatkor indúlok. Hogy hirtelen eljövetelemet balra ne magyarázzák, egy kártyára ezt írtam: Engedjetek meg sietésemnek. Nékem menni kell. A mai nap kifogyhatatlan forrása légyen örömötöknek. Éljetek szerencsésen. Ehhez egy kis lakadalmi ajándékot tettem, s nem mondhatom ki, milyen örömöm vólt rajta. Álmos vagyok, de nem úgy mint egyébkor; ma bizonyosan jól alszom, mert már régen nem kóstoltam a könnyű álom édességét. Ó édesem, be széppé teheti az ember az életét, ha tehetségét nyomorúlt társainak enyhítésekre terjeszti! - Aludj csendesen Klárid karjai közt, - én egy szép cselekedet érzésében alszom el.

ENDRÉDY MAROSYHOZ

Buda, Octobr. 8dikán

Oda minden reménységünk! Egy váratlan történet egészen felforgatta azt. A mi szegény Bácsmegyeynk tegnapi szép cselekedetén annyira örült, olyan víg vólt, hogy én tökéletes helyreállást reménylettem, s ímé a legszerencsétlenebb vége lett. Tegnap mintegy tíz óra tájban Dorogra értünk, s új lovakat hagytunk fogatni. A postalovak kinn vóltak, s kéntelenek valánk leszállani, míg a mezőről megérkeznek. Bácsmegyey ezt a várakozást nehezen szenyvedte, s víg kedve egészen elváltozott. Semmi sem tudta helyrehozni előbbeni kedvét, s békételenkedve járt fel s alá a szobában. Csak a postamester két gyermekei nevettették meg néha ártatlan együgyűségekkel. A kisebbiknek gyermeki ostobaságán nevettünk éppen, midőn a ház előtt, egy posta lovas kocsi állott meg: Én az ablakhoz szaladtam, s - elgondolhatod-é, mint ijedtem el, midőn a kocsiból Szentpéteryt feleségestűl láttam kiszállani. Nem tudtam, mit csináljak. Bácsmegyey azt tudakozta tőlem, ha nem esmérem-é, ki jött? s abban a pillantásban lépett bé Szentpéteryné férjestűl. Hirtelen öröm, megütközés, s ijedség szállott egyszerre képeinkre. Manci elijedt, s vissza akart térni; a mi szegény barátunk pedig meg nem mozdulva ült székén. Annyira ki vólt forgatva sarkából, hogy fel nem tudott kelni. Utóljára a Szentpétery könnyei által ellágyúlt, s ő is sírt. Jer, édes Mancim! monda Szentpétery, köszönd Bácsmegyeynek az én boldogságomat, - én nem köszönhetem. Köszönd néki, ő engemet alacsonyságomból fényességre hozott; - nála nélkül nem vólnál enyím! - Bácsmegyey értette ennek erejét. Kémélj meg, ah! kémélj meg, monda; - eleget szenyvedtem, engedj csendesen meghalni. - Szentpétery elijedt hangjától, rátekintett, s látta a nagy változást; nem az ép ifjat többé, hanem a bánat s epedés áldozatját látta benne; kiszáradva, elfogyva egészen. - Elborzadt látásától. Az Istenért! Bácsmegyey, kiálta elijedve, mi bajod? Bácsmegyey ledűlt, s nem vette észre, hogy véle általellenben, ugyanabban a gondolkodó situátióban ül Manci is. Nem felele semmit. Lelke nem bírta nehéz terhe súlyát. Manci sírni kezdett. Az ő sírása magához hozta Bácsmegyeyt. Széjjelnézett, s amint közel látta, elfelejtette magát, felé szaladt, s általölelte. A szerelem erőt adott néki. Manci! monda, te sírsz? miattam sírsz? - Ó Manci, véremmel érdemlettem én azt! Köszönöm, hogy sírsz! hadd öleljelek, hadd csókoljalak meg, hadd szorítsalak erre az éretted dobogó szívre! - Manci, mármost nem az a mindenen elsikló leány, (mert hevét a házassági élet gondjai nagy mértékben elóltották) - nyugtan feküdt karjai közt, míg végre a megvetett szerelem emlékezete ájúlásba ejtette. Szentpétery magán kívűl vólt. Homályos sejdítését, hogy Bácsmegyey a feleségével szerelemben vólt, most világosságra látta lépni. Nem állhatott tovább; kéntelen vólt az ablakhoz támaszkodni; szegény felesége elsápadva dűlt el a Bácsmegyey karjai közt, mintha a halálhoz közelgetett vólna. - Ő érzette hideg reszketését, s sikóltott. Szentpétery nem vólt a szobában. Bácsmegyey térdre bukott előtte, s úgy tartotta néki a szagló vizet. Sokára magához tért. A Bácsmegyey szeme örömmel tőlt meg, - de mikor a Manciéből könnyeket látott folyni, kedve a legkeservesebb bánattá változott. Manci! te sírsz? kérdés a leghevesebb szerelem tekintetével s hangjával, - sírsz? Tehát már ebben az életben el vagy tőlem rabolva; de Manci, még egy, még egy más élet jő, - s egy felébredés nékem visszaád! - Sándor, a Manci idősebb fia, aki egyszerre vesztette el minden kedvét, felállott a szék lábára, s kis kezével törölgette anyja könnyeit. Ez a gyermeki szeretet egészen leverte Bácsmegyeyt. - Érzette nyomorúsága nagy vóltát. Isten! Igy kiálta fel, milyen nyomorúlt vagyok én! s új özön szakadt szemeiből. A Manci ölébe hajtotta le fejét, s fúldokolva sírt. A kocsis elkészűlt, s megfújta a kürtöt. Bácsmegyey! mondám, ideje, hogy menjünk. Merően nézett szemembe. Még csorgottak könnyei. Manci keszkenőjébe rejtette ábrázatját. Ki akarta azt venni kezéből, de én rátekintettem, s abbanhagyta. Belém fogózott, mert lábai nem bírták. - Szentpétery! monda elfojtódva, Szentpétery! tedd boldoggá Mancit; attól függ életem. - Manci meghallotta azt, s feleszmélkedett, mint valami mély álomból. Bácsmegyey megint felé akart menni, de én erősen tartottam, s kértem, hogy kémélje meg magát, s menjünk. - Jól mondod, felele, édes Endrédym, menjünk. - Feléjek fordúlt, s amint kisírt szemeket meglátta, az égre nézett fel. Úgy tetszett, mintha valamit akart vólna mondani, de nem szólhatott. Én intettem néki, hogy menjünk. Mégegyszer tekintett rájok, s egy olyan expressióval, amelyet ki nem mondhatok, vett tőlök búcsút. Ezzel béfogta szemét, hogy semmit se láthasson, s kijött a szobából. - Én kibeszélhetetlen félelemben vóltam, s nem is ok nélkül. Az úton nem szóllott semmit, noha egynehányszor szóllottam hozzá; s ábrázatja csupa tűz vólt. Későn értünk bé Budára, hol nem a maga házához, hanem a vízi városon a Koronánál szállottunk meg. Maga akarta ezt. - Mindjárt küldöttem a doctor után. Nem késett ugyan az, de Bácsmegyeyt már a leghevesebb phántásiákban találta. Irtózom mondani, édes Marosym! - annyira jutott, hogy kéntelenek vóltunk megkötözni. A doctor újabbi vérhányástól tartott. - Tekintsünk félre, édesem! aki ezt nézheti, nem ember.

Most könnyebben érzi magát. Mihelyt magához jött, kért, hogy az egész dolgot néked adjam tudtodra. Kér általam, - egy megdicsőült hangjával mondta ezt, - hogy miatta ne bánkódj, az ő kínjai majd elmúlnak. Erről magam is bizonyossá tészlek. - Útnak ne indulj miatta, mert ha meglát, oda lesz. - Én minden nap tudósítlak, mint van.

ENDRÉDY MAROSYHOZ

Buda, Octob. 10dikén

Ma éjjel aludt, de keveset, és nagy hánykodással. Reggel igen csendesen vólt. Szíve még beteg korában is olyan érzékeny, mint egyébkor. Lehozatta a várból a te képedet, és a feleségedét, s az ágya elibe tétette. - Írd meg nékik, monda nékem, hogy most meg nem köszönhetem szereteteket; de lesz olyan idő, amelyben megköszönöm.

2. órakor délután

Rendbe hozta mindenét; egyéb aránt pedig resignálva van egészen, s csendesen várja a meggyógyúlást, vagy halált.

Octob. 11dikén 2. órakor reggel

Ma sokkal rosszabbúl van. Nem szólhat, de szemei mindég teli vannak könnyel.

4. órakor

Megvan minden, édes Marosym! A mi kedves Bácsmegyeynk már nem él. A legirtóztatóbb phantásiából tért magához. Egészen elerőtelenedve, de vígan várta a halált. Azt tudakozta, minek harangoznak? Valaki haldoklik! felele egy boldogtalan cseléd. Isten! kiálta, hát nékem mikor fognak? Édes Endrédym, monda, köszöntsd ezerszer Mancit, az én Kedves Húgomat, - az urát, - az Isten áldása légyen rajtok - - mindnyájatokon! - és az enyím! - s a halál álma csendesen vitte által az örökkévalóság éjjelébe.