BÁCSMEGYEY SURÁNYI MANCIHOZ

Soprony, 18. január

Mintha csak álmodnám, édes Mancim, hogy eljöttem tőled. El nem tudom hitetni magammal, hogy elváltunk egymástól; pedig minden percentésben - minden pillantásban érzem, hogy nem vagy itt, - hogy én nem vagyok melletted. Lyánykák! Lyánykák! mivé nem tesztek ti minket! - ti szívünkkel együtt veszitek által azt az erőt is, mely a lelket tartja bennünk; - akkor osztán ti éltettek egyedül; lehelletetek enyhülés, pillantástok eledel. Ha elgondolom, édes Mancim, mint sétáltunk estvénként együtt, mikor a hold a lassan zúgó Duna habjain reszketve csillámlott, s valamely hárfa egy ablakban megszóllalt, sírt, nyögdécselt, panaszkodott; de egyszer vígabb hangokra fakadt, s utóljára örvendező csattogásokkal szaladozott húrjain fel s alá, - mint hajtottam fel akkor azt az öröm-poharat, melyet nékem a Végezés adott, s mint mentem édes szenderedésben melletted, s te miként ébresztettél fel egy édes csókod által álmomból, s angyal tekinteted mint ragadott úgy el, hogy róllad, magamról, a világról egyszerre elfelejtkeztem; - ha ezt elgondolom, Manci, s azt vetem hozzá, hogy nemsokára majd megint oly szerencsés lehetek, megint oly szerencsés leszek, - nem bírok magammal, kimegyek a mezőre, s nékieresztem szívemet, hadd érezze a szép téli nap kellemetességét, hogy az az üresség, melyet a te emlékezeted támasztott szívemben, ezzel teljen meg. Ha így osztán két három órát a hidegen töltök, míg végre az alkonyodás a szerelmes álmodozót a városba kergeti, s az ablakomról lenézek, s látom mint megy itt is, amott is, egy szerelmes pár, s együttlétek édessége mint melegíti őket, mint a tavaszi nap melege, hogy nem gondolnak a hideg csípősségével; ha elnézem ezeket a bóldogokat, s elgondolom szerelmek édességét, - Manci! akkor egyszerre előttem terem angyal képed, s szent csókokra hív karjaid közzé. Felugrom, által akarlak ölelni, kiterjesztem karjaimat utánad - akkor elenyészik árnyékod, s reszkető karjaim elesnek, s - én magamat ölelem által. Egy nagy könny cseppen akkor is káprázó szemeimből, s vígasztatás nélkül sírok. - Ó Manci, már egynehány ízben jöttem el tőled, de mégsem emlékszem rá, hogy ilyen nyughatatlan lett vólna szívem. Isten! ha ez a hánykódás valahogy szerencsétlenségemet jövendőlné! Minden tetemem reszket ebben a gondolatban. El kell végeznem levelemet, - nem írhatok tovább, pedig teli - olyan igen teli van még szívem! Isten hozzád, édes Mancim! édes Mindenem! Szeress továbbra is, olyan kimondhatatlanul, mint én téged!