BÁCSMEGYEY MANCIHOZ

Soprony, 21. jan.

Manci, én csak róllad gondolkozhatom. Napról napra jobban érzem, hogy el nem lehetek nálad nélkül. Minden kicsinység rád emlékeztet. Ha dolgaimhoz látok is, ha egész erőszakkal néki fekszem is írásaimnak, egyszerre a papiroson terem képed; ha pedig sétálni megyek, olyankor vezetőmmé, kalaúzommá lesz; előttem mégyen, mint - ha nem vétek hozzá hasonlítani - a Világosság felhője az Izráel fiai előtt. Tegnap egy patak partján mentem lefelé, s veled együtt töltött bóldog óráimról emlékeztem; s elgondoltam, miként jönnek azok ismét vissza; s sokára ez a mérges gondolat ötlött elmémbe: hátha Mancit még más karjai közt kell látnod; s egész életedet aszerint töltöd el nála nélkül, mint ezeket a napjaidat? - Vajon kiállhatnám-é? kérdém magamat; s abban a pillantásban egy fiatal gyertyán akadt a patak túlsó óldalán szemembe. A patak megáradt vólt, s egyik hab után a másik csapdosta a fát ide s tova. El-elhajlott a szegény fiatal, s ha egy kevéssé elcsendesedett a víz, új erőt gyűjtött. Míg még velő van a törzsöködben, míg még erősen állasz gyökereden, mondám magamban, nem tarthatsz a veszteden igyekező habtól; de ha gyökereid közül elhordja a földet, ha éltető nedvességedet valamely féreg szívja ki, s akkor áll megint néked, haszontalan bízakodol gyökeredben; kifordít, s elviszen. - Minden az emberek sorsát mutatja, Manci! - Isten hozzád, írj hamar, minél hamarább! Az Isten óltalmazó szeme legyen rajtad!