BÁCSMEGYEY MANCIHOZ

Soprony, jan. 27dikén

Ma egy bálban vóltam, a bál előtt pedig együtt szánkáztam másokkal. Ha itt lettél vólna, ez a napom egy lett vólna legboldogabb napjaim közül; de - lehetek-é én nálad nélkül boldog? lehet-é az lélek nélkül a test? Nézd, a rólad való gondolat mint olvasztja fel elfagyott szívemet, mely ma zárva vólt minden gyönyörűség eránt. Csak a bátyám tizenhárom esztendős lyánya facsart ki egy-két víg elmosolyodást, édes enyelgése s eleven tréfái által, belőlem. Még most is síró formán vagyok, s nem akarom kiszakasztani fájdalmamat; és így csak egy kis anecdotumocskát az én Boriskám felől, hogy szívét közelebbről esmérhesd, - s azzal jó éjtszakát, édes Mancim!

Ez a gyermek az én szánkámban ült. Amint a faluba értünk, egyről másról kezdtem beszélleni véle, hogy sok nép tódult ki nézésünkre sat. Sokára mondám, hogy a sok köszönés miatt nem is vólt nyugta. Mit tesz az? felele: inkább szenyvedem el a köszöngetés alkalmatlanságait, mintsem hogy azt gondoltassam magam felől, hogy most szégyeniem esmérettségeket, holott egyébkor nem szégyenlek beszélni vélek. Ez a gyönyörű felelet könnyeket fakasztott ki szemeimből. Ha utálni akarnám, édes Mancim, az embereket, azokat a kifajúltakat útálnám, akik születések, néha társaságok, gyakran csak ostoba gazdag ruhájok miatt nem akarnak nyilván helyeken azokra esmérni, akiknek négyszemközt barátjoknak vallották magokat. Egynehány könnyet láttam már én emiatt folyni s - az India kintséért se vállalnám fel az ilyen könnyek terhét magamra.