BÁCSMEGYEY MANCIHOZ

Soprony, Febr. 15dikén

Ma is posta nap van, s mégse vettem leveledet. Ó Manci! Manci! mint kínzott tegnap a várakozás! Nem kívánnék néked, ha hitedet megszegnéd is, olyan szempillantást. Hitedet megszegnéd? - lehet-é azt megszegni Manci? Lehet-é az oly szívnek megszegni, mint a miénk? Nem; - de hiszen a te képed megint olyan kedvesen jelent meg előttem. Ha azokat az édes tekinteteket elnézem, melyeket szemeid gyakran véletlenül vetettek rám, melyek szívedből gyakran szemeiden keresztül lövődtek fel, ha azt az édes hangot hallom, mellyel a kertben visszakiáltottál, mikor fantáziáimat flautraveremen öntöttem ki, s el akartam menni, mert szerelem forró hevét többé nem fojthattam meg, s mégsem vólt annyi bátorságom, hogy megvalljam, hogy szeretlek; ha mindazokra a bóldogságokra emlékezem, - az a rettenetes gondolat, hogy elhagysz, mely mint egy magas hegy állott szemem előtt, egy semmivé tűnik el, s élő szerelmed elképzelése ismét felvidítja elszomorodott elmémet, s a világ megint elysiummá válik előttem. Sokáig csakugyan nem tart édes álmom, s megint üldöz hitszegésed. - Ma még két órakor küldöttem a postára megtudni, ha vannak-é leveleim? Már a levélhordó kezében vannak; ezzel a felelettel tért vissza legényem. Öszvecsikorgattam fogamat, hogy hamarább nem küldtem érettek; s hogy már most addig kell várakoznom, míg a szállásomra jön a sor. Milyen indulatossá tesz bennünket a szerelem! - Nem állottam el az ablaktól mindaddig, míg a sárga kaputrokkot meg nem láttam. Kevésbe múlt, hogy mikor belépett hozzám, által nem öleltem örömömben. Két levél, Manci! felbontom, - s egyik sem a tiéd. - Így áll az, akinek orra elibe csap a mennykő. Sokat törtem magam, ha lehetséges-é az, hogy te nékem nem írtál; nem akartam elhinni, de végre el kellett. Előkaptam a tollat, hogy mindazt, amit szívem mond, megírom néked; de lehetetlen vólt; s elfakadtam sírva. Bézártam magam, senkit se eresztettem szobámba, s eszembe juttattam, milyen szentül fogadtad búcsúzásomkor, hogy nemsokára írni fogsz. Beteg nem vagy, mert azt eddig megírta volna Endrédy. Ó; Manci! valld meg, miért nem írsz? holott tudod, milyen mohón kapom mindazt, ami tőled jön. Te az én leveleimet vetted. Endrédy azt maga adta kezedbe. Nem olvastad-e el? Nem láttad hát azokat a cseppeket, melyek betűimet elfutották. Ha olvastad vólna, eddig írtál vólna, vagy... már nem vólnál Manci. Álld meg azt a kötést, melyet az úr színe előtt kötöttünk. Emlékezel-é azon a szent estvén, mint bújt a hold mindég a felhők mellé, mint jött ki ismét egész fényjében, s mint mosolygott reánk, midőn örökös hívséget esküdtünk? Emlékezz meg rá, arra a szent estvére, s légy enyím, - örökké enyím! Ezren sem szeretik úgy kedveseket, mint én téged, s - azért is szeretsz te engem. Más több kincset, nagyobb tekintetet adhat: de nem adhat olyan szívet, mint az enyím, mely csak érted ver; melynek csak egy akaratja van, - a te akaratod. Miért nem mehetek én magam hozzád? Még egynehány napot itt kell töltenem, s úgy kell tettetnem magam, mintha örömest maradnék. Mikor szívem csaknem meghasad bánatjában, hogy mégsem vagyok nálad, sületlen s nyomorult locsogást kell olyan társaságokban hallgatnom, amelyeket utálok. Itt ugyan minden érdemem felett tekint reám, de - mit tesz nékem az egész világ becsülése nálad nélkül? Bárcsak véled lehetnék megint, hadd sírnám ki kebeledben bánatomat! - Csókold fel ezt a cseppet! drágább az, mintha teli zsák aranyat küldenék! mert ez a legforróbb szerelem, a leghívebb epedés cseppje.