BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Soprony, Mart. 9dikén

Én mégis itt vagyok kedves Marosym, s Isten tudja, mikor mengyek el. Egyszer már egészen útnak készültem, de nem eresztettek. A jó angyalok sugallották azt nékik. - Marosy! ha első tüzemben mentem vólna el, most talám gyilkosa vólnék Szentpéterynek - s Isteni micsoda rettenetes gondolat! - Egy esztelen lépést csakugyan tettem, s majd megbolondulok belé, ha eszembe jut. Nézd, Marosy, mire nem vihet bennünket a szerelem! A papiros is elveresedik ábrázatomtól, úgy elpirúlok, ha meggondolom! Egy levelet írtam a bátyámnak, s kértem, küldjön kétezer forintot. Most se tudom még, mint juthattam arra a gondolatra. - Szentpéterytől akartam rajta megvenni Mancit. Elhihetted vólna-é, hogy erre vetemedhessem? Nem szánnám falba verni fejem, hogy azt feltettem Szentpétery felől. Tudom azt, hogy ha csak két szót szóllottam vólna is néki, elállott vólna Mancitől minden pénz nélkül, erántam való szeretetből s háládatosságból; de szegény néki adta vólna magát a bánatnak, magába fojtogatta vólna gyötrelmét, s ideje előtt szállott vólna a koporsóba. Hála Istennek, hogy míg tovább léptem, megfontolhattam cselekedetemet. A bánatjában elfogyó Szentpétery képe még a Manci karjai közt se hagyott vólna nyugodalomban. A szerelem legtökéletesebb boldogságát ez a mardosó gondolat mérgesítette volna meg, hogy megöltem őtet. - E' hát még szenyvedhető vólna - de a bátyám, a bátyám! - ő engem útálni fog szemtelenségemért; - pedig az útálat nehéz; mint a szegénység.