BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Soprony, Mart. 16dikán

Köszönöm, hogy gondolatlan cselekedetemet vétkül nem vészed; hogy annak okát valóságos forrásában, a szerelem tüzességében keresed. Édesem, te szánsz, hogy hevességem kínoz. Mégegyszer köszönöm, hogy azt temperamentumom következéseinek veszed, s nem vádolsz magamat. Bár mások is követnék példádat; így sok szeretetlen ítélés maradna el, s cselekedeteink valóságos színekben jelennének meg mások előtt. - Az emberek mindnyájan a magok szívek s indúlatjok szerint ítélnek, s mindég önnön hidegségekkel mérséklik a más tántorodásait.

Az én tiszteletre méltó bátyám nékem többet küldött, mint kértem; s egy olyan levelet zárt mellé, egy olyan levelet, Marosy! amilyet az atyám testvérének illik írni. Már alig tudom elolvasni, annyiszor áztattam meg könnyeimmel. Mit gondolsz, mit írt kérésemre. Olvasd tulajdon szavait:

"Olyan kéréssel jöttél előmbe, kedves öcsém, amelyen talám minden megütközött vólna, csak én nem. Én azt igen kedvesen vettem; mert meggyőzött afelől, amit régen reménylettem és óhajtottam, hogy tökéletesen szeretsz, és bennem tökéletes bizodalmad van. Ímé küldöm a kívánt summát, és még azon felül valami keveset egyéb szükségidre. Egy ilyen érdemes fia a meghólt bátyámnak, kinek minden cselekedetiből nemes indúlat tündöklött, lehetetlen, hogy helytelenül adja ki azt; s ezen okból éppen nem kívánom tudni, mire fordította."

Annyira megalázott engem ez a levél, és annyira éreztette velem cselekedetem alacsonyságát, amint azt csak lehet érezni; de csakugyan ura vóltam magamnak; s válaszomban megvallottam, hogy szeretetére s kegyes ítéletére érdemetlen vagyok; mert ifjúságom tüze, kevésben múlt, hogy vélem azt a summát, melyet nékem oly nemesen ajándékozott, a legalább való móddal el nem költette. Kértem őtet, mégpedig szívesen, - hogy azért engem ne vessen meg, s ne vonja el tőlem szeretetét, minthogy azon kívül is eléggé szerencsétlen vagyok. - Most megint nyughatatlanul várom válaszát.

Minden szomorú körülöttem. - Ha valamely elfonnyadt ábrázatot látok meg, azt hiszem, hogy azt a szerencsétlen szerelem fonnyasztja; s gyakran jajgatva kesergem az emberek nyomorúságát. Puszta előttem a világ, miólta elvesztettem Mancit. Béjárom a sok kertet, csakhogy felejtsem bajomat, s oda futok, ahol embereket lelek; de ha teli van is szívem magánosságomban, ismét bézáródik mihelyt embert látok. Haszontalan keresek barátot, kinek szerencsétlenségemet elbeszélhessem, kinek karjai közt sírjam ki bánatomat - mert itt egyre sem találok. Egynehány jó embert esmerek ugyan itt is; de ők nem nékem valók; nem éreznek semmit, hanemha megbuknak belé. Szívek nem érzi a szerencsétlen szerelem kínjait. Marosy és Endrédy, ti pótoljátok azt mind ki nékem, amit elvesztettem, - az egész világot - Mancit! - Irj, kérlek, megint, ne halaszd sokára leveledet. Én úgy vagyok, mintha térdig érő homokon kellene keresztül vergődnöm. Úgy szomjúhozom a vígasztatást, mint az elfáradt vándorló a hideg vizet. Írj megint, édes Marosym! tudod micsoda jutalom van annak ígérve, aki az epedőnek egy pohár vizet nyújt.