BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Soprony, Mart. 21dikén

Már csak elnézem, mi lesz ebből. Most veszem a Szentpétery levelét. Az szerelem szól belőle. Édessége őtet most egészen megrészegítette s nékem Marosy, - az ő leveléből kell olvasnom, mint vesztegeti rá Manci nyájaskodásait, s mint tesz mást, és nem engem, szerelme által bóldoggá. De semmi! Szentpétery azon kér, hogy minthogy Budán semmi esmerősei nincsenek, én legyek vőféje. Mintha a menny köve csapott vólna belém, mikor ezt a kérését olvastam. Hogy a román jól süljön el, rá kellene állanom. Nem tudom, mit feleljek néki; - fontold meg azt te, és írd meg, mit csináljak, - addig válasz nélkül fog állani levele. - Szerencsétlen, boldogtalan Szentpétery! az, aki most téged szerelmes mosolygásival, édes kék szemeivel az elysiumba igéz, - az ezelőtt egynehány hónappal nékem, csak nékem esküdt állandó bonthatatlan hűséget. Jaj néked, ha a hitszegés büntetése tereád is száll miatta. - Én már fekvő beteg vóltam. Marosymon és Endrédymen kívül van még egy barátom; az segíthetne rajtam; az bóldoggá tehetne! - az orvosa, a szabadítója, a barátja a szerencsétleneknek! az, mindazoktól a kínoktól, melyeket most szenyvedek, és amelyek bújdosásom útjában készen várnak, egyszerre megmenthetne! - Ó bár itt vólna a szánakozó! - utána nyújtom most ki karjaimat, mint egynehány nappal ezelőtt Manci után.