BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, Ápr. 14dikén

Óh Marosy! már láttam Mancit - már általestem azon a szempillantáson, amelytől előre reszkettem. Mit nem szenyvedtem csak eddig is! hát még annyit szenyvedni, előre látni annyi gyötrelmet! - egész pokol ez a gondolat! - Tegnap estve megint a szőlők alá mentem. A nap melegen sütött, s kedves tavaszi szellők lengedeztek. A természet felserkenése örömmel töltötte meg szívemet. Elmerültem az örökkévalóság képzelésében, s a boldog élet reménysége édesen csepegett mérges sebemre. Hirtelen a Manci szavát hallám meg. Szaladni akartam, de nem lehetett. Őtet látni! - nem vólt elég erőm, hogy magamat ettől a rövid boldogságtól megfosszam. Egy sűrű, s már zöldelni kezdő bokor mellé feküdtem, noha lehetett tartanom, hogy rám akad. Közelébb jött felém, s - ó Marosy! olyan víg mosolygással jött felém, mint Flóra, mikor a telelő holt vidéket nyájas elysiummá varázsolja. Hallgatva mentek egymás mellett; s Manci lehajlott, s egynehány szál kék violácskát tépett, s a legédesebb tekintettel adta Szentpéterynek. - Képzeld el, hogy néztem azt; mint taszított valami, hogy keljek fel, szaladjak hozzá, ragadjam ki karjai közül, s szorítsam erre az erősen dobogó szívre! - Erő nélkül dűltem vissza a száraz harasztra, s kértem az Istent - tudom, látta kínomat - kértem, hogy öljön meg. Az a szellő, amely körül lebegte őtet, az az édes levegő, amelyet bészítt és ismét kieresztett, az mind elhatott szívemre, s azt a tüzet, amely ott ég, lobogó lánggá gerjesztette. Nem látok semmi módot, mellyel azt elólthassam, mellyel magamon segíthessek, nem semmi egyéb módot, csak - csak - ó Isten! szánj meg, adj könnyet, hogy sírhassak, - s erőt, elviselhessem!