BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, Ápr. 29dikén

Hólnap, jó Marosym, látnom kell őtet, s beszélnem véle. Az öregebbik Surányi bálba hítt magához, melyet valami idegen kedvéért tart: s kért, hogy jókor jelenjek meg. Elmengyek hozzá, mert nincs semmi, amit érte meg ne cselekedjek. Míg még Manci szeretett, míg még azzal az édes gondolattal hízelkedhettem, hogy enyím lesz, - minden atyjafiait szerettem, s úgy néztem őket, mint tulajdon véreimet; mert azt gondoltam, hogy az a szempillantás, amelyben feltaláltuk egymást, örökké tartó kötésünk órája vólt; s most - mikor azt hittem, hogy Manci enyím, és az is marad, minden vérét véremnek tartottam; s kivált ezt a tiszteletre méltó öreget igazán szerettem. Ő is szeretett engem, s örült vólna annak, ha enyím lett vólna Manci. El nem tudom gondolni, mit akar velem, hogy olyan igen kért, hogy el ne maradjak. Jó! - aki kedvesét vesztette el, kit olyan tüzesen, olyan igazán szeretett, mint én Mancit, az mindent hidegen fog nézni, s jobb életre kívánkozik, azhol enyhülést és nyugodalmat találhasson szívének, minthogy azt itt fel nem találhatja. Bárcsak vólnál itt, édes Marosym, ez a legfőbb kívánsága szívemnek. Minden, valamit csak látok, keserűségemet neveli; örömest sírnék, - örömest sírnám ki magam barátságos karjaid közt! - - - A hold kedvetlenül süt fejér falomra; asztalomon csendesen és szomorúan ég viaszgyertyám, s szerelmében beteg húgom könnyes szemmel veri a setét szobában a fortépiánót, s utánad sohajtozik, - eltávozott kedvese után! Ó Marosy, be boldog vagy te! s be boldog leszel még tökéletes birtokában, majd ha az én Klárim tökéletesen a tiéd lesz! Víg elméje s hív szíve, - mostani szépsége majd elhervad, - elméje mondom és szíve kimeríthetetlen forrása lesz gyönyörűségidnek, s - milyen forrón szeret ő téged! Fejétől fogva talpig csupa szerelem, s ég éretted! Látnád csak, mint várja szívszakadva a levélhordót, mint veszi el maga tőle leveleidet, mint hozza hozzám, hogy annál hamarább tudhassa írtál-é néki; s ha nem írtál, s én a te nevedben őtet megcsókolom, s azt mondom, hogy azt te küldöd, s hogy ezerszer csókolod - micsoda természeti ártatlan öröm mosolyog ábrázatján, micsoda érzékeny könny gyűl meg szép szemeiben - ha azt látnád, Marosy, térdre buknál, s fáradhatatlanul áldanád azt a napot, amely őtet néked szülte.