BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, Ápr. 21dikén

Marosy, ma sokat, kimondhatatlanul sokat szenyvedtem. Tegnap jókor mentem a Manci bátyjához, egyrészről azért, mert, amint tudod, nem szenyvedhetem azt, mikor az ember teli szobába lép, s a sok szem az ajtó felé repül, s a belépőt fejétől talpig egyszerre végig nézi. - A szegény Surányi szokott barátságos tekintettel jött felém, s megköszönte, hogy kérésének engedtem, ha sógora nem leszek is. Én oka nem vagyok, felelék néki; s mélyen érzettem ezt a szomorú igazságot. - Hogy-hogy? Kérdé; Manci állott vólna el az úrtól? Az a lyány... Elijedtem, mert még sohase láttam így; szeme csupa tűz vólt. - Nem, mondám hirtelen, annyiban mondottam, hogy nem vagyok oka, hogy nem vagyok hivatalban, s character nélkül nem akartam megházasodni, s azt gondoltam, hogy nem lesz késő magamat akkor jelenteni a Manci szüleinél, ha hivatalban leszek. Hogy idehaza nem létemben Szentpétery megelőzött, az történet; hogy pedig a Manci szülei őtet néki odaadták, az nem a Manci vétke; ő azt cselekedte, amit néki a gyermeki engedelmesség parancsolt. Értem jól, felele megnedvesült szemmel, elfordulván tőlem, értem, mit mondasz, édes jó Bácsmegyeym! - Ha elnézem Marosy, mint igyekezett minden boldogságomon; mint örült vólna ez a jó öreg öszvekelésünkön, s öröme mint lett vólna újabb forrása gyönyörűségemnek; ha ezt elgondolom Marosy, s eszembe jut, hányszor beszéltem Mancival afelől, hogy két bátyáink, - az enyím, és az övé, - mint fognak boldogságunkon örömkönnyeket hullatni, kész vólnék mindent elkövetni, csak ezt a keserves gondolatot, ezeket az üldöző képeket verhetném ki fejemből. - A vendégek már inkábbára mind öszvegyűltek; megnyílik a palota ajtaja, s Manci, szépségének tökéletességében, kedvese karján lép bé. Ilyen felségesen jő fel, ó Marosy, a hajnal karjain a nap a hegyek mellől. Jelenléte s elevenítő tekintete életet adott mindennek a palotában. Tódulva tolta magát az egész társaság hozzá, s a sok kipomádézott majmok jó szagú atmosphaerát terjesztettek körülötte; - ha nem lettem vólna annyira interessálva, meg nem fojthattam vólna kacagásomat ezeknek a fattyúknak a capriolain. Én egy ablakban vontam meg magamat Endrédyvel, s félig béhúnyt szemmel néztem őket. - Surányi, aki mikor vendégei vannak, mindenütt sürög-forog, kevés idő múlva megint nékem jött. Manci a bátyjára nézett, s így esett, hogy egyúttal engem is meglátott. De hogy is láthatott vólna meg másképpen? kívánhatni-é azt egy olyan lyántól, aki valamerre tekint, mindenfelé szíveket hódoltat, hogy egy olyant vegyen tekintetbe, aki megvonja magát, s hidegen néz mindent a ház szegletiből? Otthagyta kinyalt úrfiait, mihelyt meglátott, s felém jött. Amint gondolhatod, elibe mentem. Az úr igen barátságtalan - monda bátortalan mosolygással, ha történetből nem akadnánk öszve, most se láthatnám. Miólta elment egészen elfelejtkezett rólunk. - Marosy! mit nem szenyvedtem, mikor először vóltam ilyen közel hozzá; mikor szava hangját hallottam, melynek olyan kibeszélhetetlen édességet tud adni? - kevésbe múlt, hogy lábaihoz nem borúltam. Merően néztem szemébe, s vigyáztam, ha láthatnám-é benne valami jelét a szerelemnek; sok jelét láttam, de ah? - más eránt. Elborzadt szívem ezalatt a kémlelés alatt, s egyszerre hidegedett meg. Miólta visszajöttem Budára, felelék, nem jól érzem magam. Gyengélkedő egészségem gyakran szenyvedhetetlenné tesz mások előtt, s ezenkívül nem örömest megyek elfonnyadt ábrázattal boldogok közé. A beteg ábrázat látása másokat is szomorúvá tesz; s nem szenyvedhetem azt, aki a mások rövid örömét a maga gyönyörűségének áldozza fel. Az öreg Surányi míg az én mentegető predikációmnak vége lett, hallgatott; azután pedig így szólott Mancihoz: Lyány! azt gondoltam, hogy valaha Bácsmegyeyné leszel; s a' vólt öregségemnek minden kívánsága! Az úr téged szeretett, - talám még most is szeret, - eddig mindég biztattad, s most elállasz tőle. Ez a cselekedeted büntetést érdemelne, de minthogy olyan nemesen mentett ki maga, én hallgatok; elég büntetés a' néked, hogy felesége nem leszel. - Bácsmegyey! Ekkor felém fordult, - ezt én Manci előtt akartam az úrnak tudtára adni; - én sohase egyeztem meg benne, s most se egyezem, hogy máshoz menjen. Hírem nélkül adtak másnak, tudni való, hogy bölcs okokra nézve. Mármost mehet, akihez akar; de szüléinek megtiltottam, hogy házamba ne lépjenek. - - - - Ha láttad vólna, Marosy, mint állottam előtte, - egynehányszor már el akartam szaladni. Manci nem tudta, hol áll, egészen magánkívül vólt, s talám eldűlt vólna, de szerencséjére Szentpétery bélépett, s Surányinak jelentette, hogy a vendégek már mind jelen vannak, s a táncot el lehetne kezdeni. Egyszersmind kért, hogy Mancival kezdjem el, mert néki dolga van. Ki kell pihennem magamat, szemem fája sírásban. - - - Manci megértette azt a tekintetet, amelyet rá a tánc kezdése alatt vetettem, s visszaesett abba a csábulásba, amelyből még nem eszmélkedett vólt fel egészen. Kevélyen fogtam meg kezét, s a táncosok közé állottam véle. A megbántott, megvetett szerelem levonta szememről a köteléket. Az az angyal, akit még ennek előtte egynehány héttel imádtam, most igaz valóságában állott, mint egy hitszegett Lyány, előttem. Annak elképzelése, mint szerettem ezt az állhatatlant, mint áldoztam fel néki mindenemet, - életemet - nyúgodalmamat, - előmenetelemet, felyülemelt rajta, sőt, önnönmagamon. Elsőségemnek érzése felbátorított; vette ő észre tüzesedésemet; s minden mozdulásom, minden reá vetett tekintetem vádolója vólt, s bosszúállóm, s nem bírt soká magával, tétovázva tett minden lépést, s utoljára kéntelen vólt abbahagyni. Láttam elszégyenülését, s elejentén örültem győzödelmemnek: - de mi lett a vége? kevés ideig ura lehetsz magadnak; de a természetet nem fojthatod meg. Ő általeszi azt a töltést, melyet gerjedezési ellen raksz, s még nagyobb erővel zúdúl fel, s minden gondolatidat, minden feltételedet elhordja. Talám szeret még? meglehet, hogy lehetetlen volt egyebet cselekedni? - ez a gyenge ellenvetés - nem kellett több álnok szívemnek, hogy a kevéssel azelőtt kárhoztatott lyánykának indúlatos mentegetőjévé légyen. A hiteszegett lyány képe, míg magamat észrevettem, az annyira szeretett s egykor még híven szerető lyány képévé változott által; s azok az utálatos színek, melyekkel előttem a megbántott kevélység a hiteszegettet festette, úgy tűntek el lelkem előtt, mint a szivárvány gyenge színei, midőn a horizonon a tüzes sugárú nap emelkedik. Elaludt az a mécs, mellyel nékem az ész egy-két percentésig világított. Karomra vettem Mancit, s egy kanapéra vezettem; hol, mellette, szint abba a csábulásba estem, amelyben ő vólt. A muzsika örömre gerjesztő csengése, annyi víg ábrázat látása, s az a sok szerelemmel megtölt pillantás, amellyel, itt, még amott, a szeretett lyány boldog kedvesének szemibe tekintett; s azoknak a sok boldog óráknak emlékezete, melyeket én ebben a palotában töltöttem, és amelyek most minden örömökkel, és kínfokkal úgy rohantak rám, mint valamely gyilkos - mindez, még jobban eltüzesítette már azonkívül is meghevesedett érzékenységemet. Én a palota közepén állottam, s szemem nyughatatlanul járt mindenfelé. Véletlenül egy nagy tükörbe találtam tekinteni. Istenem! mint nem ijedtem el! Tovább tekintettem, s minden tükörben az én képemet - az elhagyott, megutált kedves képet, - elsárgult orcámat, s szemem kétségbeesett pillantását láttam, - s most megint egyszerre - egészen egyszerre annak emlékezete, hogy még ezelőtt kevés héttel, itt ezek előtt a tükrök előtt, Mancival elrepültem; s ezek képeinket, - az egymást szerető két kedves képeit, - oly híven mutatták; azután, mikor fel s alá sétálván, véletlenül egyik előtt megállottunk, ő engem csókolt meg, én meg őtet, s mi a tükörbe egymást tekintettük s én akkor, a kibeszélhetetlen boldogság édességétől megrészegedve, mint dűltem el Mancinak karjai közt, mint csókoltam meg újra, s mint néztem azalatt a tükörbe, ő pedig mint mosolygott rám mint egy angyal, s mind a ketten mint gyönyörködtünk a képen, s tanúján szerelmünknek - ó Marosy, az emlékezete ennek a boldogságnak, mely most lelkem előtt oly újan, oly elevenen lebegett, - elragadott egészen, s olyan hideg tompaságra taszított, melyben nem érzettem semmit. Botorkázva mentem egy kanapéhoz a palota aljába, s körülöttem mindent valami köd fogta bé. Manci meglátta ezt, hozzám szaladott, s mellém ült. Én észre nem vettem, hogy mellettem ül, s kezemet kezébe tartja, mindaddig, míg nevemen nem szólított. Az a kedves hang, mellyel azt kimondta, - lassan-lassan magamhoz hozott. Először azt gondoltam, hogy valamely angyal szava, aki engemet jobb életre hív által. Felnyitottam szememet, s Mancit - magam mellett, karjaim közt - láttam! - Nagysád van itt? s már régen? kérdém; micsoda hatalma van engemet így kínozni, így üldözni? - észrevettem magamat, s elhallgattam. - Bácsmegyey! felel szokott édes szavával, az azokon való részvétel, ami az úron történik, az adja nékem ezt a hatalmat. Az úr rosszul van? mi baja? - E' sok vólt, édes Marosym; nem tudtam mit mondjak rá. Miért mondta ő ezt? Ezer meg ezer gondolatok ötlődtek fel egyszerre elmémben. Nem azért kérdezte-é ezt, hogy a detailba szálljak? - vagy miért másért? Az elkeseredés utoljára megnyitotta számat. Ha a szerelem nagysádat rövidlátásúvá nem tenné, mondanám, egy tekintet az elmúltakra megfelelne erre a kérdésre. Ekkor merőn kellett vólna szemébe néznem. Ez a felelet bizonyosan olyan változást okozott ábrázatján, mely megmagyarázta vólna előttem magaviseletét; de el akartam tőle titkolni azokat a könnyeimet, melyek szememet elfutották; felugrottam, s az oldalszobába szaladtam által. Az elkeseredést nyomban követte a kétségbeesés. Éppen keringeni kezdettek. Én letörlöttem könnyeimet, kiszaladtam, s úgy táncoltam, mint az eszeveszett. Egészen megkönnyebbedtem, hogy ebben az örvénytáncban fel s alá kerenghettem. Három táncosnét fárasztottam vólt ki, s már a negyedikhez kaptam, de Manci karjaim közé vetette magát. Az Isten nevében, Bácsmegyey! elrontja magát; nem engedem táncolni! kedvezzen egészségének! ez a nagy meghevülés még halált is okozhat. - Halált? mondám, pedig nem tudtam, mit mondok; halált? - annál jobb, annál kedvesebb! nem vesztettem-é el mindenemet? Nem akartam megadni magam, s kifejtőztem karjai közül. Nem, kiálta ő; én nem eresztem el, nem engedem tovább táncolni! Megsiketülve felháborodott indulataimban, próbát tettem, ha kiszabadulhatok-é? - Esztelen! Monda a megbosszankodott angyal, s eltolt magától, ha magadért nem kémélted életedet, legalább jussanak eszedbe atyádfiai, barátid. - Elszégyenültem, s nem tudtam, mit mondjak. - Manci! hogy lehet ez a jó szív hiteszegett? Ez vólt az, amit mondhattam. Könnyeim elfojtották szavamat. Lementem a grádicson, s béugrottam egy kocsiba. Most az én kedves kis szobámban ülök, s körülöttem éjféli csendes setétség van. Még ezelőtt csak kevéssel egy világokkal ragyogó palotában vóltam, annyi sok szerencsés víg zsibongás közt; köröttem minden vígadott, gyönyörködött; most pedig egyedül, mindentől elhagyva, kis rejtekembe rekesztve hol körültein minden néma, megholt, hideg! - A képe egy koporsóban nyugvónak, aki ezelőtt egynehány nappal barátjainak víg lármája közt vólt, vetek együtt múlatott, most pedig - kiszakasztván a kedves társaságból, egy keskeny setét sírba zárattatik.