BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, májusnak 5dikén

Valahányszor tegnap pennához nyúltam, hogy néked írjak, ugyanannyiszor vetettem azt el. Isten tudja, mint járok még! Amiben egyébkor gyönyörűségemet találtam, a' most gyötrelmemre válik. Bárcsak te vólnál itt, mindent könnyebben, mindent nagyobb békességgel viselnék. Míg még magamat karjaid közé vethettem, mikor a szomorúság, s a bánat elnyomott, be könnyen viseltem addig terhemet. Könnyed, valóságos enyhítő csepp vólt égő sebemben. De ez a sorsa a szegény halandóknak - mikor feltalálják egymást, mikor lelkek annyira megegyez egymással, hogy csak egy lélekké, s egy akarattá vólnak, kegyetlenül szakasztja el őket a történet - eltészi, elszakasztja a legédesebb láncot; útjok most már - olyan messze megy el a másikétól - olyan messze, hogy többé alig találkoznak öszve, alig akadnak egymásra. Öszveölelkezve mentünk mi is egy darabig. Barátság, viszontszeretet, ártatlanság, s a természet ösztöne vólt vezetőnk: de most el vagyunk szakasztva egymástól - ah tatám örökké! - Elijedek ettől a gondolattól, de mégis azokon a csendes estvéken, ahol az elmúlt idők emlékezete szívemet öszveszorítja, s én rettegő tekintettel, s jövendölő borzadással életemnek következő napjaira nézek - mégis olyan igazán, s olyan bizonyosan lebeg lelkem előtt ez a gondolat; nem fogjuk egymást látni soha többet. - - Hála Istennek most mégis szakadnak könnyeim; eddig olyan szorongatást érzett szívem, tatám könnyebben leszek. Ó Marosy, csak te tudod, azt, mit szenyvedek én. Ezer meg ezer embert látok magam körül, hogy ők munkás botorkázással szédelegnek körűltem, egyedül állok e' közt az ezer meg ezer közt, s haszontalan tekintgetek körűt, ha nem látok-é egyet, aki nékem, úgy mint te, kezet nyújtson, s a koporsóhoz késérjen, melytől már úgyse vagyok távol. Manci! Manci! ha nékem akkor, mikor először láttalak, mikor úgy tetszett, hogy feltaláltuk egymást, te elpirúltál, én pedig mindjárt akkor kibeszélhetetlen szerelemmel szerettelek, s te azután azon az estvén, egy olyan tekintettel, amely belső részeimen is keresztülhatott, nékem a szerelem legelső tüzes csókját adtad, úgy hogy nékem eszem és mindenem elveszett; - ha nékem akkor Manci! valami jó lélek megsúgta vólna, hogy te ezzel a csókkal szívembe elólthatatlan tüzet öntesz, amely éltem virágját eltépi, s minden kívánságaimat utánad való örökké tartó szomjúsággá változtatja, - borzadással fejtettem vólna ki magamat karjaid közül, mintha a halál hideg karjai öleltek vólna meg, s szaladtam vólna - szaladtam vólna. - - - - - Most a' tesz nyomorulttá, akit én boldoggá akartam tenni.