BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, Májusnak 8dikán

El akarom verni bánatomat, de haszontalan. Akárhová megyek, mindenütt ott találom Mancit; az ő jelenléte úgy üldöz engem, mint valami gonosz lélek. Ha valamely bálba mengyek, ott találom; ha a Theátrumon a leghomályosabb szegeletbe húzom meg magamat, - még akkor is, ha a játszott darabban elmerűlök, s a kárpit lebocsátása után a muzsika elszenderít, míg észreveszem magamat, megszokott tekintetem a Lozsiba repül fel, ott találja Mancit, s úgy tetszik, mintha lenézne, s rám mosolyogna. Mikor így álmodozom, s az az idő jut eszembe, ahol véle a Lozsiban ültem, s keze kezemben nyúgodott, s kedves tekintete - ó! az a kedves tekintet, amellyel az emberre tudott nézni! - jobban elragadott, mint a Dittelmáyerné^* igaz actiója! - - mikor így ez, mind szemem előtt lebeg, olyan elevenen, olyan csábító formán, mintha most is úgy vólna, - tovább mengyek, s egynehány csendes könnycseppek jegyzik meg azt a helyet, ahol a szerencsétlen állott.

Haszontalan vonogattam magamat; el kelle Megyeryhez mennem, aki tegnap, nem tudom miért, miért nem? bált adott. Szalaynál nem hagytak nyugtot, el kellett mennem. Ezek a jó emberek látják, mennyit szenyvedek, s nem tudják, mint nevelik enyhítésekkel gyötrelmemet. Az ángyom spanyol Donna figurát vett magára; én pedig matróz ruhába öltöztem; s mi ketten együtt mentünk. Én azt gondoltam, hogy senki sem fog rám esmerni; pedig minden megesmert, aki látott. Haszontalan minden igyekezeted! - azt, aki szerencsétlenül szeret, minden figurában ki lehet a többi közül esmerni. A szenyvedő lélek minden mozdulásaiban kiadja magát. Szavának hangja, lépése, állása, minden, minden elárulja a belső fájdalmat. Én kikötöttem az ángyomnál, hogy szabad légyen ne táncolnom. Reá állott, s alig léptünk bé a palotába, s már az egész bálra engagírozva vólt. Csak azután vettem én azt észre, hogy annak kicsinált dolognak kellett lenni. - Én örültem, hogy megmenekedhettem tőle, s egy szegletben vonúltam meg, hol néki bocsáthattam magamat emésztő keserűségemnek. Minden Mancim emlékeztetett, - minden kihólt örömérzés megelevenedett bennem. Nem vólt az egész palotában olyan hely, hol véle nem állottam, nem ültem, nem sétáltam, vagy nem táncoltam vólna. Amott nyújtotta nékem szép kezét, midőn mellette mély édes andalgásba ültem; ott törte kétfelé édes mosolygással a piskótát, melyet néki én adtam, s maga tette felét számba, hogy néha forró könnyeim számtól elkapott kezére cseppentek. Forrók, monda egykor, a te könnyeid! - én felé fordultam, s szép karjain sírtam ki boldogságomnak teljességét. Amott felugrott mellőlem, midőn gondolatokba merültem el, rám vetette keszkenőjét, hogy nem tudtam, mi lel, s ezt kiáltván: Haragszom rád, azt a táncost, akit elébb ért, kézen kapta, hogy el nem érhettem, s mikor látta, hogy én táncának vége után várakozom, addig táncolt, hogy utóljára elúnván a várakozást, magamban táncoltam; s mikor osztán mind a ketten abbahagytuk, s ismét öszveakadtunk, ó mennyit tudtunk egymásnak mondani, mint tetszett úgy, mintha száz esztendők ólta nem láttuk vólna egymást. - Így lész, édes jó Marosym, ezer, meg ezer kicsinység valóságos okává az örömnek! a legindulatosabb örömnek a szerelmes ifjú előtt, melyet a hidegvérű öreg megnevet; pedig az ilyen öröm bennünket bizony igazán bóldogokká teszen, s megengedi, hogy még pályánk végén is, kiderült kedvel tekintsünk azokra az órákra vissza, amelyeken ezekkel éltünk. Nevezzétek bár gyermeki örömnek, bábózásnak ezeket, Philosophusok! ti, akik azt, amit bennetek a mértékletlenség, a csömör, vagy a temperamentum hidegsége szül, magatokkal való küszködés munkájának, s az okoskodás szüleményjének akarjátok tartatni: - mutassatok egyet, a ti gyönyörűségtek közül, mely ilyen tiszta forrásból veszi eredetét, melynek kevesebb haszonvadászat, s kevesebb alacsonyság az anyja; úgy én is részetekre állok, s szánni foglak. Azok a szerencsétlenek, akik, megvakulva a nem igaz gyönyörűségtől, kedves csalódásban botorkáznak tovább! - De ez bévett szokás, édes Marosym! minthogy az ilyen öröm már nem illik az őszhajú bölcsekhez, mert kiszabott gyönyörűsége van minden időnek, tehát mindazok, akik az öregek seregébe lépnek által, az ifjak szerelmes ártatlan örömöknek állanak; s tudakozd meg bár ezeket a bölcs uraságokat, s tisztes asszonyságokat, melyik esztendőjöket tartják legédesebbnek? bizonyosan, nőtelen s hajadonságok esztendeit fogják említeni. Menj mélyebben vélek a dolog velejére, - mi tette olyan édessé ezeket az esztendőket? - majd meglátod, hogy ezek a gyönyörködések, amelyeket most úgy útálnak, úgy gyaláznak, úgy tiltanak, ugyanezek a gyönyörködések azok, amelyek életeknek legszebb részekben nékik legfőbb bóldogságok vólt. - Félben kell szakasztanom levelemet. A Manci portraitjára vetett tekintetem bézárja azt a szívet, amely egész részvétellel nyílt vólt meg erántad.