BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, Májusnak 11dikén

Nagy indiscretio az énbennem, látom én azt magam is, édes Marosym, hogy én néked, bóldog szeretőnek, panaszlom azokat a kínokat, melyek szegény szívemet marcangolják. Ha szíved érzéketlenebb vólna, kevesebb indiscretio vólna ez. De ládd, mikor még a feljövő nap nékem mindég kedves reggelt, kedves estvét ígért, s az esthajnal horizonomra csendes szép éjtszakát vont, akkor - ha szívem nem foghatta bé nagy mértékét a boldogságnak, te ki szoktad vólt terjeszteni karjaidat, s megengedted, hogy én öledbe hullassam boldogságom édes könnyeit. Marosy, mondám gyakran olyankor, édes Marosym! nyitva tartod-é te nékem ezeket a karjaidat, ha bóldogtalan találok e lenni? Szent szívre-szorúlással esküdted te azt nékem, - s ímé most midőn szerelmem gyötrelmeit magam többé nem hordhatom, ímé eszembe jut esküvésed, s ez nyugtatja meg szívemet, ha miattad engemet vádol. Érzem, hogy kevés idő múlva kisírom, kipanaszlom panaszimat, hadd meg a küszködő, viaskodó természetnek, amely enyhűlést talál a panasz kifakasztásában, még kevés időre tulajdon jussait.

Még valamit a bál felől. - Az a palota engem sok ezer dolgokra emlékeztet, s - ó bár sohase kellene többet belé lépnem. Mindjárt amint béléptem az ajtón, annyi sok holmi rohant lelkemre, hogy nehezen tudtam egy kanapéig váncorgani. Ó, mint ijedtem el, mikor engemet andalgásomból egy kedves asszonyi szózat ezzel a kérdéssel ébreszte fel, miért nem táncolok? s elgondolhatod, mint borzadtam meg, mikor ruhájáról ráesmértem, hogy az álorca alatt Manci van elrejtve. Az a török öltözet vólt rajta, melyet én küldöttem néki, mikor legelőször mentünk együtt bálba, s én mint rabja utána rózsaláncokkal mentem. Így játszik a szerelem; így igyekeztem én holmi kicsinységek által bizonyítani néki szerelmem nagyságát, melyet annál kevesebbé tudtam kinyomni, mennél nagyobbra nevekedett. Nem tudtam mit feleljek rá; végtére azzal kezdtem magamat törtetve menteni, hogy nem táncolhatok. Ő szinte a szemtelenségig vitte tolakodását, s nem elégedett meg mentségemmel. Ez méginkább kiforgatott sarkamból. Tudja-é nagysád, kérdém, kivel szóll? s öszvecsikorgattam fogaimat; - Kivel? kérdé; - a Sklávommal! - Manci! már e' sok! mondám. - Ebben is Bácsmegyeyt követem; felele. - Én magamon kívül vóltam, ő pedig kedveltető nyájassággal vetette hátra fátyolát. - Ó, mint érzettem akkor! Ezt érzi az a szerelmes ifjú, aki kedvesét csak estvénként láthatja, és aki egynehány setét felleges estvéje után teljes karimában látja felemelkedni a fényes holdat. Ilyen kibeszélhetetlen érzés töltötte bé ekkor szívemet. Által akartam ölelni, megbocsátottam vólna hitszegését, s - ah! ezzel a forró szívreszorítással mondtam vólna meg néki, hogy őtet véghetetlenül szeretem. S hidd el édes Marosym, ha kimondhattam vólna azt, amit szívem akkor érzett, Manci ismét szeretett vólna, elszakaszthatatlanul szeretett vólna! Egy egészen resignált kívánság az ő birtoka után! egy csak egy szempillantásig tartó utána való kívánkozás! ő utána! egyedül csak ő utána! - birtoka után! - szíves odaengedésével, megutálásával mindennek egyébnek, a világ minden ragyogó boldogságának! ó nem mondhatom ki, mit érzettem. - Ha Nagyságod kevély, ha igazságtalan nem vólna, mondám az elkeseredés legkeservesebb hangjával, - most én nem vólnék nyomorult, s nem nevetné ínségemet! - Elfogyott minden erőm; nem maradhattam tovább a bálban. Meghajtottam magamat előtte, s kezem magam sem tudom, miképpen, erősen dobogó szívemhez ért, s egy meglelkesedett szerelmes tekintetet vetvén rá, ott hagytam s hazajöttem. - Ellágyult szívembe csakhamar az elkeseredés szállott. - Nyomorúságom mély érzése alatt értem haza, s hánykodásom dühösködő bosszankodássá vált. Kikerestem rabláncomat, melyet egykor olyan gyönyörködve, olyan kevélyen hordtam, s ráakadtam igen könnyen. Ó, milyen jól esett ízről ízre tépni, s kiszórni ablakomon. Sokáig néztem ki utánok. A szél egyenesen vitte őket a Dunának, s óh milyen erősen tolta fel ennek nézése alatt szívembe magát az a kívánság - bár minden örömöd emlékezetét - s bár tulajdon magadat szórhatna el úgy a szél; hogy semmi maradványa ne maradna meg lételednek, mint ezeknek a rózsáknak.