BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Torna, Júniusn. 16dikán

Itt gyönyörű idő van, s éjjel igen tisztán fénylik a hold. Én egészen ura vagyok magamnak, kedvem szerént élek mindenben, s ez néha olyan tiszta, s olyan minden homály nélkül való szempillantásokat csinál nékem, hogy egészen megnyugtatott resignátióval nézhetek le erre az életre, azalatt míg másrészről, elragadott szent érzéseim a koporsókon túl jobb élettel biztatnak. De ó be tündér ez az ilyen nyúgodalmas szempillantás! elmúlik előlem mint az árnyék, mikor tartóztatni akarom. Mikor éjfélkor Therézt felvezetem a kastélyba, s megint kiszököm a kapun, s lemegyek a tóhoz, elóldom a csónakomat, s a kastély alatt lévő szép kis tengeren fel s alá evedzem; - mikor ilyenkor körültem minden csendes, s fülem semmit sem hall egyebet evedzőm loccsanásinál, mely egy csapással ezer szikrákat ejt, melyek a hold fényében ezüst cseppek gyanánt ragyognak; - mikor ilyenkor hosszas kerengéseim után elfáradva valami virágos bokor alatt kikötök, a csónakban végig fekszem, s elnézem, hogy a hold és a csillagok mint kerengnek felettem, s a kedves tavaszi szellő mindenfelől mint hozza rám a legkedvesebb illatot - ó, mint óhajtom olyankor, hogy egyszer már esne le szememről az a fátyol, mely szemeink előtt fityeg, mikor ostromló nyomorúságainkban tévelygünk, s csak egyszer merünk a távol lévő Jövendőre félve tekinteni.