BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Miskolc, Júniusnak 25dikén

A te kedves leveleden igen nagy örömöm, igen-igen nagy örömöm vólt! Adjon Isten sok szerencsét a Fő-Notáriussághoz! Örülök rajta, hogy ezt az újságot én vihetem meg a húgomnak, s köszönöm, hogy ezt nékem engedted. Egyenesen szaladtam a grófhoz, s kértem, hogy küldjön Miskolcra. Csak azt kötötte ki, hogy harmadnapnál tovább ne múlassak, melyet meg is fogadtam, mert holnap reggel már ismét Tornára mengyek. - - - A gróf a maga lovait adta alám, s igen jókor béértem. Klári az ablakon állott, s már karjaim közé vetette magát, mikor a kocsiból kiléptem. - Isten hozott, édes bátyám! mi hoz ilyen váratlanul? Kedves újságot hozok, felelék; s által öleltem. - Tám Manci eláll... - - Úgy oda lettem ettől a névtől, mint a gyilkos a megölt nevétől. Olyan hang ez, amely, ha meghallom, minden érzékenységemet feltüzesíti. Nem szóllottam rá semmit. Ő értette hallgatásomat, karomba fűzte karját, s felvezetett a szobába. Nyelvem le vólt kötve, nem tudtam szóllani, s keservesen sírtam. Ez a jó gyermek még mindég karomon fityegett, letörlötte könnyeimet, s szép nagy kék szemeiből egynehány nagy csepp cseppent orcámra, midőn megcsókolt. Szegény bátyám! s mégis szerencsétlen vagy! Ez a forró szíves expressió, s az a hang, amellyel ezt ejtette, felóldotta némaságomat. Csendesítsd meg magadat édes Klárim, mondám, nem vagyok én olyan szerencsétlen, legalább nem egészen olyan szerencsétlen, mint gondolod; - én általad, és a te Marosyd által vagyok szerencsés. A te neved hallása édesebb érzést támasztott fel szívében. - Szerencsés, édes bátyám? felele kérdező tekintettel, s gyönyörű elpirulással, mely orcáját mindég elborítja valamikor a te nevedet említem, vagy felőled szóllok. - Az, édes húgom, szerencsés! tovább már nem tartóztathattam meg magam; mindent kimondtam egyszerre, - Te szerencsés vagy - Marosy Fő-Notárius, semmi sincs egyéb hátra, hogy tégedet, és általatok engemet, boldoggá tégy; hanem önnön megegyezésed. A bátyám megegyezéséért innen írok, s a' felől nem kételkedhetsz. - Ne, - olvasd ezt a levelet. Ő annyira magán kívül vólt örömében, hogy mindég csak a pecsétet és az addresst forgatta, s nem tudta, mint szakassza fel. Én azt láttam, felbontottam néki, s elolvastam előtte. Minden sor több-több kedvet terített orcájára. Amint megszűntem olvasni, kibeszélhetetlen kedvességgel emelte fel nedves szemeit az égre. - Ámen! mondám; - s ez vólt az, amit mondhata nyelvünk, mert szemünkből sűrű zápor omlott. Ó, Marosy! ha idvezült szüléink lenézhettek vólna ránk, s láthatták vólna, hogy állottunk, mint valamely egymást szerető pár, öszveölelkezett karral ott, mint törölgettük egymás könnyeit, s én az ő bóldogságán, s ő az én bóldogtalanságomon milyen érzékenyen vettünk részt. Ó, édes Anyám, s te Igaz! akit én kevélykedve nevezek Atyámnak! édes jó Szüléim, ti, akiket mi nem sirathatunk meg eléggé, ó be igaz az, amit előttünk annyiszor mondtatok, hogy sok bóldogságot foglal az magában, ha a testvérek egymást szívesen szeretik! Be kedves gyönyörűség a ti intésteket teljesíteni!

A tiéd Klári édes Marosym! A tiéd volt ő azon szempillantás ólta, melyben legelőször látott meg, s ha a mennynek minden bóldogságát, mely ezekben a szókban fekszik, nem egészen érzenéd, nem vólnál Marosy, nem vólnál az én Barátom, nem vólnál a húgom kedvese. - Sokszor elolvasta már leveledet, s az a titkos érzés, melyet csak a szerelmesek esmérnek, annyira elfoglalta, hogy minden gondolatja csak te vagy. Nem szól semmit; sír, de olyan édesen, olyan édesen, hogy minden kitalálhatná, hogy örömében sír; s nékem jő, s öszvecsókol. - Nem hiszem, hogy ilyenkor bennem nem Marosyt csókolja. Ami engem illet, az az öröm, hogy őtet nemsokára boldognak láthatom, hogy téged nemsokára a leghívebb szerető feleség ölelgetési közt láthatlak, felderíti kedvemet. Ma a tefelőled való gondolkozás késér ágyamba, s eszerint reménylem, hogy valahára megint nyugodalmasan alhatom.