BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, Augustusnak 7dikén

Borzadás járja keresztül minden részemet, valamikor óraütést hallok, mert minden új negyed közelebb visz ahhoz a rettenetes szempillantáshoz, melyben őtet elvesztem, - el kell vesztenem. Így számlál elcsüggedt bús rettegéssel minden szempillantást a halálra ítélt szerencsétlen fogoly. Maga előtt látja az élet utolsó percentését, a hóhérszínt, és a kirántott pallost. Reszket benne az élet szeretete, s küszködik azzal a természet ellen felzúdúlt kívánsággal, hogy nyomorúságának valaha már légyen vége. Isten! miként álljam én ezt ki! Gyakorta feltészem magamban, hogy hozzá szaladok, lábához vetem magamat, s mindenre, ami szent kénszeríteni, az Isten nevében kérni fogom, hogy ne tegye meg azt a rettenetes lépést. Mikor így az a kín előkap, s az ő birtoka után való vágyás minden eremben annyira forr, hogy majd megpattanok; majd meg öszveszorít, hogy alig vehetek lélekzetet; s úgy vagyok, mintha az Aetna kénköves füstibe kellene fúlnom, - olyankor engem is megszáll ez a kívánság, hogy bár itt vólna már az a szerencsétlen percentés: de ha megint megkönnyebbedem, s az oltár terjed el szemem előtt, s a szerelem boldog ideje úgy lebeg előttem, mint egy hosszan elnyúlt kedves vidék - olyankor elcsüggedten ülök megint, úgy, hogy öszve-öszverogyok, ha a leggyengébb szellő ér is, ha csak egy moccanást hallok is.

Istenem, milyen estve vólt ez! A bátyám egy assambleéba vitt, mert feltette, hogy nem hágy magamban, s eszerint egy hosszú óránál tovább kellett a legkínzóbb locsogást hallgatnom a Manci lakadalmi öltözetéről, termetéről, szokásairól. Végtére itt van az a régen óhajtott estvéli csendes magánosság! de ah egy csepp enyhülés sem szállott még rám belőle. - Az estve szép meleg; be tisztán ragyognak felettem a csillagok, be csendesen csörög a szökőkút, mintha tudná, hogy szükségem van a nyúgodalomra. - Nyúgodalomra? Mi ez? Ha nyúgodalomnak hívod a nem-érzést, a megfagyott érzékenységet - úgy nem mondhatom, hogy ma nyúgodalmam nem vólt, s most is nincsen. - Muzsikát hallok az utcán! Csak ennek vóltam még híjával. A muzsika a Manci ablaka alatt vólt, Ő az ablakon nézett ki, félig vetkezve, s figyelmezve hallgatta Szentpéteryjének szerelemre olvadott oboáját. Elragadtatva a gyönyörűség eleven érzése által, nem értette sóhajtásaimat, melyek egy panaszolkodó Flautraver solóját accompagnírozták; nem hallotta könnyeim cseppenését, melyek az utca köveire hullottak. Te esméretlen barátom azzal a panaszlós furulyával! Te is szeretted őtet? Ó úgy testvérem vagy! vagy talám az én Geniusom sugdosta füledbe az elhagyott, kesergő, sohajtozó szerelem expressiójit, hogy még egyszer ébressze fel szívében hajdani epedése kihólt érzését?

A csendes soló után harsogva zúdúlt meg egy lármás tutti. Azt gondoltam, hogy elnyel a föld; s mikor mindennek vége vólt, s muzsikusok oszlottak, s Manci az ablakról egy: Köszönöm édes Szentpéterym!-et kiáltott le, s ez az éj csendességében úgy hangzott, mint egy angyal szava; - meg nem tudtam mozdulni helyemből, mintha oda lettem vólna szegezve. Ő még az ablakon állott, felnézett az égre, s nékem úgy tetszett, mintha most tisztábban ragyogtak vólna a csillagok, nem olyan hidegen, mint mikor én magamban tekingettem. - Vígyáztam, melyik csillagot nézi, s láttam, hogy éppen azt, amelyet velem együtt nézett, mikor estvénként egymás mellett az ablakban állottunk. Istenem! mint csalja meg az embert a képzelés. Úgy tetszett, mintha tekinteteink öszveakadtak vólna, mindenike teli szerelemmel, mint régenten. - A tiéd szegény Bácsmegyey! - még ugyanaz! - az övé - egészen elváltozott! - Elszaladtam onnan. Mégegyszer visszatekintettem, s már nem vólt az ablaknál.

Most Marosy! azzal a kedves gondolattal feküdt egyes ágyába: utóljára! - - Holnap, - minő boldogságot foglal ez a szó magában néki. Hát nékem? Marosy! hát nékem? - - Isten! mi lesz belőlem. Nem! nem! ő enyim! egyedül enyím! s mégis kéntelen vagyok elnézni, hogy elragadják karjaim közül! ki az, aki azt cselekedheti? s mihez fogjak? Isten, mutass utat! - Bár csak egy disciplinám vólna! Ezer, meg ezer sebet vagdalnék magamon, hogy a fájdalom nagy vólta alatt veszítsem el azt a kevés érzést, amit nyomorúságom meghagyott, hogy eldűljek s kivérzem szívem végét nem esmérő szerelmét. -

Virrad, s én könnyebben érzem magam. Mint emelkednek a felhők, mintha a Mindenható maga vonná fel! Jobban-jobban világosodik. Az én pacsirtám már egynehányszor hallatta kedves szavát. Most már énekel, mert érzi, hogy a természetre világosság és élet száll. Hát galambjaim? másszor a Manci ablaka körül repdestek, mintha érzették vólna, hogy az övéi, azért hogy enyímek. Manci értette nyögdécseléseket, s búzaszemet hintett nékik, de most - óh ne repüljetek ablakához; szárnyatok csattogása őtet Szentpétery karjai közül felrettenthetné, s rám emlékeztethetné, - eltaszított kedvesére. - Jóltévő reggel! hányan óhajtották vélem együtt feljöttedet; most itt vagy, s nékem, s soknak másnak tám könnyebbülést hozol. - Már olyan világos van, hogy kiláthatom azt a helyet, ahol Mancit először láttam. Mennyi esméretlen érzés érte azólta szívemet! mennyi nem esmért, nem érzett érzést esmér ő, érez ő most!