BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, August. 9dikén

Manci már asszony! nézz körül az egész Teremtésben és ha valami rettenetesebbet mondhatsz, mondjad, kérlek az Istenért! hogy oda ne legyek! De haszontalan kérésem! Nem mondhatsz semmit, ami rettenetesebb vólna annál, amit érzek. Nem vesztettem-é el mindent? az élet szeretetét? vigaszságomat? nyúgodalmamat? egészségemet? - Nem vesztettem-é el Mancit?

Itt, Marosy, itt ebben a kerti szobában, ahol annyiszor ültem véle, ahol te velem annyiszor vóltál, s vélem a hold fényében, mikor a titkos eleve érzés bennünket szent borzadással lepett meg, velem annyiszor sírtál, itt írok meg néked mindent tegnapról, most, mikor már alkalmasint elcsendesedve érzem magam.

Eltüzesedett indúlatimnak gyötrési alatt mázgolt soraim fessék le néked, mit szenyvedtem. Még minden eremben ég a tűz, s velőm minden csontomban öszve van roncsolva. Ennyit szenyvedtem Manci miatt! - s mi a jutalom érte? micsoda jutalmat reménylhetek szenyvedésimért? Minden kívánságom a halál!

Tegnap, mikor érzéketlen ájulások között ágyba rogytam, a' vólt a legszívesebb kívánságom, hogy bár sohase ébrednék fel! Az halál általszorítását olyan kedvesnek tartottam vólna, mint a Manci öleléseit; olyan óhajtott lett vólna az nékem, mint az állhatatos hív szerelmesnek a visszatérő leány kinyújtott keze, - s ez a kívánságom is haszontalan vólt. Szenyvedéseimnek mértéke még nincsen teli; ma, mikor felébredtem, s jövendőm képe hirtelen, mint a fellobbant villám előttem elsuhant, érzettem, hogy még nem tőlt, s - Isten, jó Isten, láttad, mint szakadtak könnyeim!

A Természettel együtt derült fel lelkem is. Mihelyt gyertyavilág nélkül látni lehetett, felöltöztem, s megmásztam a Szent Gellért hegyét, hogy onnan a felkelő napot láthassam. Még jókor jutottam tetejére, s eldűltem a harmatos füvön. Gyönyörködve néztem, mint nyúlt végig a Dunán egy fátyolforma köd, s mint borította Pestet, hogy csak a tornyok látszottak ki belőle. Milyen csendesség lepte meg az egész Természetet! mint nem mozdult meg semmi egy lassú lágy szellőcskén kívül, mely a szőlők felől susogva jött felém! s minekutána a pompásan felkölt napnak első súgári mindenre életet öntöttek, mint fogott a sok madár a szőlő kerítéseken, s a sok fecske, az alattam való kősziklák repedési közűl s szárnyra kelvén, víg csirippoláshoz, s minden fűszál, minden termés, mint kőlt új színre! A kegyes Természet csudálása két óráig tartott szerencsés andalgásban. Megkönnyebbültem egészen, s elfelejtkeztem szenyvedésimről, de kéntelen vóltam félben szakasztani elcsendesedésemet, mert a bátyámnak megígértem vólt, hogy a reggeli kávét nála iszom meg. Nehezen esett azt látnom, hogy miattam annyit törődik; s hidd el, csaknem haragra hozott, mikor megtudtam, hogy reggeli kimenetelemből azt kezdte gyanítani, hogy szenyvedésimnek erőszakos halál által akarok véget vetni. Nem, édes Marosym, míg csontaimban meglesz annyi erő, hogy a rám rakott teher alatt darabos útamon elébb tovább vánszoroghatok, - míg még ebben a koponyában egy kevés velő marad, addig ettől nem félthettek. Esméred gondolkozásom módját; de azt is tudod, hogy én azt a bóldogtalant, aki élete terhe alatt leroskadván, vashoz kapott, nem kárhoztatom. "Ne ítéljetek, úgy nem ítéltettek." Bárcsak arany betűkkel tarthatnánk ezt mindég azoknak szemek előtt, akik az ilyen szánakozást érdemlő szerencsétleneket kárhoztatják, átkozzák, s talám hasonló nyomorúság alatt ugyanazt cselekedték vólna. - Klári, s rám nem mert tekinteni, mert félt attól, hogy kilátván szemeimből, mit szenyvedek, nem fogja megfojthatni könnyeit. Én néki készülve léptem a szobába, s a bátyámnak arra a kérdésére, ha nem vólna-é kedvem véle ebédre Gyömrőre menni? készen feleltem. Klári más kocsin jött egy barátnéjával, s jól esett, hogy együtt nem vólt velünk, mert ezáltal egy rettenetes tekintet látásától menekedett meg. Elképzelheted, hogy abban a situatióban, amelyben vóltam, mint érdeklett meg, midőn azalatt, míg egy darabig, Pesten a Hatvani kapuhoz közel megállottunk, s a bátyám a kertésznével, egy tisztes ősz anyóval édesdeden beszélgetett, én pedig könnyel megtőlt szemekkel egy szegletben szomorkodtam, egy tépett hajú lyánka bébotlik, s halálos hanggal, odavan Apám Uram! odavan Apám Uramat kiált! Én felpattantam ülőhelyemből; a kertészné pedig elfakadt sírva. Ki az apád? kérdem a gyerektől; s helyette, mert féltében szólni sem tudott, a kertészné azt felelte, hogy egy szegény napimunkás, aki az ácsok mellől leesvén, úgy öszvetörte magát, hogy egynehány óra alatt meghólt. Egy özvegyet hagyott maga után, s hat neveletlen gyermeket, akiknek annyijok sincs, amit egyszer tegyenek szájokba. - Az apád odavan, édes lyányom! mondám, nem fojthatván el könnyeimet, de jóltévőid élnek! Vezess az anyádhoz. - Megfogtam az egyik kezét, ő a másikkal könnyeit törölgette, - s minekutána a kertészné néki biztatta, bátran ment velem oda, ahol az anyja vólt. A bátyám utánam jött. Nem kelle messze mennünk. A második házhoz tértünk bé, s egy öszvehányt deszkából álló grádicson mentünk fel egy ház padjára. Magán kívül feküdt a szegény asszony férjének megmerevedett tetemi felett, s parányi gyerekei lábain fetrengettek, meg nem tudván fogni, mi lesz mindebből; a nagyobbak térden állva imádkoztak vackok körül, a legkisebbike pedig a bölcsőben keservesen visított. Ez az érdeklő képe a legszomorúbb nyomorúságnak, és az a gőz, amely a megrepedezett kürtőkről jött erre, csaknem megfojtott bennünket. A bátyám hamarább tért magához, s embereket kiáltott elő. Emberek vóltak, akik előjöttek: de az emberiség gyalázatjára kell megvallanom, hogy segítség nélkül mentek vólna el ismét, ha áldomás, s egyéb ígéretek által nem indítottuk vólna szánakozásra. Kétszer jött ájulásából magához ez a szegény asszony, de mind a kétszer újra dűlt el férje meghidegedett tetemére. Még akkor is magán kívül vólt, mikor őtet gyermekestül együtt vitettük a kertésznéhez, s szobát fogadtunk ki számára. Félben nem hagyott igyekezetünk által csakugyan életre hoztuk; de mikor szemeit felvetette, s magát idegen helyt látta, csaknem újra dűlt el megint. A kertészné megmagyarázott néki mindent, s ő szegény nem tudta, miként és kinek köszönje azt; de láttam én, hogy szíve teli vólt, s kiszöktem az ajtón. A bátyám megígérte, hogy el nem felejtkezik róla, s utánam jött, felült a szekérre, s minthogy elkésődtünk, sebesen hajtatott.

Nem tulajdon nyomorúságom, hanem az a nyomorúság, amely mindenikünkre ki van öntve, az a sors, az a végezés, amely mindenikünkkel közös, amellyel mindenikünk küszködik, izzad; - az, hogy egy szempillantás gyakorta mindenünktől megfoszt, minden gyönyörűségünket, mindazt, ami előttünk kedves, elrabolja; - az, hogy egy percentés a világot, amely az elébbi percentésben előttünk még menny vólt, pokollá tészi; s az életet benne pokolkínlódássá változtatja; - ez vólt, ami engemet kínzott, és - Isten! te megbocsátol nékem, ha zúgolódtam, panaszra fakadtam! Óh, ha én kevesebbé érzeném barátim nyomorúságát! ha te nékem ezt a szívet nem adtad vólna, én is elmentem vólna, mint ezek az érzéketlenek, a meghólt mellett, s nem gondoltam vólna, egyebet, hanem hogy meghólt. Isten! mondám, megcsapkodtam lovaimat, s olyan elmélkedésekbe merültem el, amelytől most visszaugrom. Repülve értünk Gyömrőre. Klári nyughatatlankodva várt, mert meg nem tudta fogni, mi okozhatta elkésődésünket. Elbeszéllettük, mi történt rajtunk, s jutalmul az ő és a barátnéja könnyeit láttuk csorgani. Én végigfeküdtem egy ágyon, s nem ültem asztalhoz. Elesett minden erőm, s olyan mély álom lepett meg, hogy a bátyámnak kellett felkölteni belőle; külömben elmúlattuk volna az esketést. Klári megint a barátnéjával ment, én pedig a bátyámmal. Sietnünk kellett, mert soká múlattunk, s én elijedtem, midőn a Manci utcájára érvén, a sok kocsit, s a sok ácsorgó népet tolongva találtam a ház előtt, úgy hogy miattam egynehány lett vólna eltaposva, ha a bátyám a gyeplőt ki nem kapta vólna kezemből. Jusson eszedbe, monda midőn leszállottunk a szekérből, hogy örökösöm, egyetlen vígasztalásom, s öregségem gyámola vagy! Megígértem azt néki, s hirtelen forrón csókoltam meg kezeit. - - - Erántam való kegyességének egy új jele könnyeket fakasztott szememből, mikor a szobámba léptem.

Azalatt, míg Gyömrőre jártunk, canapémra egy gazdagon kitűzött új ruhát tétetett. Egyébkor kevés illetődést csinál nálam a ruha: de most szokatlanul leltem magam! A beteg gyakorta olyan ételt kíván, amelyhez egészséges korában hozzá nem nyúlt vólna. Így bántam én is; beteg szívem gyönyörűségét találta az aranytól ragyogó öltözetben, mint a kisgyermek a bábjában. Sem a bátyámat, sem Klárit nem láttam addig, míg az esketésre mentem, s örültem rajta, hogy elimbe nem akadtak. Szentpétery engemet a grádicson várt. Kiterjesztett karral jött felém, s a legelevenebb örvendezés tüze, mely minden erében égett, s ábrázatját ellepte, által hatott rám. Én elborzadtam, megöleltem őtet, egynehány gratulatio forma hangot dadogtam, s az ő karján mentem a palota ajtaja felé, melyet egyszerre rántottak két részre. - Marosy! Miért nem nyelt el engem a föld, mikor bélépvén, Mancit a palota közepén, fejér öltözetben, violaszín bodrocskákkal, s hosszú fekete haját virág és gyöngy-kötelékekben, s háta megett az eskető oltárt felbodrozva, felékesítve láttam. Szerencsémre előttem kevéssel egynehányan jöttek hozzá, s még beszéllettek véle. Én eszerint időt nyertem magamhoz térni, s most már megint egyedül maradván, megszokott szemmel nézhettem szemébe ennek az angyal-lyánynak. Az én idvezlésem együgyű vólt; de szíves. Isten! hála légyen tenéked, hogy azt hamisság nélkül mondottam; hogy annyi szenyvedés mellett is, amellyel kínzott, valóságos érzékenységgel nézhettem szerencséjét. Szüléi, kikkel tornai mulatásom ólta nem vóltam, nem tudták miképpen álljanak meg előttem. Látták képemen azt a bánatot, amelyet gyalázatos cselekedeteknek köszönhetek; s amint a vádas lelkiesméret félénkséggé, s a megbántott eránt alacsony hunyászkodássá szokott válni mindenkor, úgy vólt most nékem is alkalmatosságom észrevenni, hogy ők erőltetett mosolygásokkal, haszontalan, semmit sem jelentő complimentekkel mint akarták elrejteni azokat a szemrehányásokat, amellyel őket a megbántott lelkiesméret pirította. Így örvendeztek azon, hogy egészséges, eleven színben láthatnak, pedig sohasem vólt penyészesebb coloritom, mint ekkor. Elúnván ezt a haszontalan szóvesztegetést, éppen meg akartam hajtani magamat előttök, mikor az anyjának az a szerencsétlen gondolat jutott eszébe, hogy ruhámat dícsérje. Az ura nagyon örült ennek, mert jelenlétem olyan kicsinnyé tette, hogy alig tudta, mit mondjon. Láttad vólna, mint forgattak egy óldalról más óldalra, s darabról darabra mint recenseálták minden részét öltözetemnek. Szerencsémre új gratulánsok jöttek, s kiszabadítottak kínzóim kezek alól. Unalmomban, sőt bosszankodásomban abba a kis szobába mentem által, amelyben Mancival annyiszor múlattam. Ez a szerencsés helye annyi bóldog óráimnak elevenen emlékeztetett mindenikére. Most már nem úgy néztem őtet, mint a Szentpétery jegyesét, hanem úgy, mint azt a szerelmes lyányt, aki izzadásom cseppjeit homlokomról játékosan törölgette; engemet meg-megcsókolt; én pedig ölelései alatt a világot minden kincsével, boldogságával, semminek állítottam. Nem álom vólt-é az? kérdém magamtól, s mentől bizonyosabbá tettem magamat afelől, hogy az valóság vólt, nem álom, annál mélyebben süllyedtem el elmúlt boldogságom szemlélésében. Azalatt minden hivatalosok egybegyülekeztek; senki sem vólt hátra, csak a vőfély, aki a menyasszonyt az óltárhoz vezesse. Mindenütt kerestek, s Szentpétery maga akadt rám a végszobában. Jer, édes Bácsmegyeym! monda olyan esdekelve, hogy megborzadtam belé; jer! minden készen van, tégy a legboldogabbá. Amint a palotába értem, s láttam, hogy ott nem-létem miatt minden rám tátja a száját, úgy megijedtem, hogy meg nem tudtam mozdulni helyemből, valamíg Endrédy, hogy győzzem meg magam, meg nem szólított. Gyakorta a nyúlszívű is megbátorodik, ha véletlenül valakit lát maga körül, - aki néki barátja. Tudtam ugyan én azt, hogy rajtam Endrédy nem segíthet; de tekintete s megszólítása annyira megbátorított mégis, hogy egyszerre magamhoz térvén, meghatározott lépésekkel mentem Manci felé, megfogtam kezét, s az óltár elibe állítottam. Nékem véle éppen általellenébe adtak helyet. Szívem dobogott. Endrédy egy kis orgonán accompagnírozott annak az éneknek, amelyet éneklettek. A chorál előtt egy szép praeludiumot vert; elejentén olyan lassan, olyan epedve, azután pedig olyan erősen, olyan harsogóan, oly igaz expressióval, hogy én magam is egészen nékikeményedtem. Néki köszönöm egyedül, hogy az egész esketés ceremoniáját olyan csendesen állottam ki. Manci az utolsó strópha alatt sírni kezdett. Könnyei engem nagyon megillettek, noha távol vóltam attól a gondolattól, mintha azok érettem folytak vólna. De mégis erőt vettem magamon, s csak két vagy három ízben kaptam vissza magamat az eldűléstől, midőn az eskető pap ezt a szót mondotta ki: amit az Isten öszvekötött, az ember azt el ne szakassza. Amint ez megvólt, s minden az új pár felé tolta magát, én is Manci felé mentem, örülvén azon, hogy végre keresztül estem ezen a rettentő ceremónián. Éppen szép könnyeit törlötte fel. Bár ezek lennének azok az utolsó könnyek, mondám nem éppen szembetűnő megháborodással, amelyeket kedvetlenségében hullatott Nagyságod. - Elhevült képzelődésem csalt-é meg - vagy valósággal úgy volt? - nem tudom, nem is akarom szorosan vizsgálni; - csak azt tudom, hogy rám egy tekintet szállott szemeiről, - s abban a tekintetben mi vólt, néked meg nem mondhatom. Elég az, hogy abban a szempillantásban szívemből minden csendesség, minden nyugodalom elreppent, s azólta annyit szenyvedtem édes Marosym, annyit, hogy magam is csudálkozom rajta, hogy tudtam azt mind kiállani: -

A vacsoránál Endrédy mellett fogtam széket, Mancitól alkalmas messzeségre. Feltettem magamban, hogy részegségig iszom, de Endrédy észrevette szándékom s nem engedett innya. A vacsora után, midőn táncot akarának kezdeni, elbújtam, de haszontalan vólt, mert Szentpétery felkeresett, s kért, hogy a menuettet kezdjem Mancival; ő a Napájával fog táncolni. Mennyire vólt ez a kívánság kedvem ellen, azt nincs szükségem néked mondanom, de mit hozhattam elő mentségemre? ha valóban kimentekezhettem vólna is máskor, most szóllani sem tudtam. Botorkázva mentem Manci felé. A compliment alatt már alig bírtam magamat; mikor pedig elváltunk, s a Manci ujján a jegygyűrűt megláttam, annyira öszvekeveredtem, hogy egy tactust sem tudtam tenni, sőt azt sem tudtam, ha felfelé induljak-é, vagy lefelé? Őgyelgő lépéseim suttogást indítottak a nézők között; s nékem azt kelle hazudnom, hogy rosszul vagyok, s íly színlelés alatt félbenszakasztottam táncomat. Mint törődtem ezen, a szegény Endrédy legjobban tudja. Még sohasem bántam olyan kéméllés nélkül barátommal, azt kéntelen vagyok gyalázatomra megvallani. Alkalmatlan lévén mindenre, a végszobában fogtam helyet, honnan a palotába nézhettem, s általadtam magamat az eltaposott szerelem, s megcsalt remény felötlődött kifakadásinak. Egynehányszor kedvem támadt végetvetni szenyvedésimnek, de Endrédy el nem hagyott; és amilyen ellenemre vólt akkor jelenléte, annyira köszönöm most alkalmatlan barátságát, s köszönni fogják azok, akinek életem kedves.

Mintegy éjfélig ebben a gyötrelmes állapotban vóltam; akkor Endrédy rávett, hogy egy-két pohár puncsot igyam, mely nékem új erőt s kedvet adott. Felderült elmével kezdtem újra táncolni, s a muzsika csengése alatt elfelejtettem minden bánatomat, míg a bál vége előtt kevéssel egy contredanze alatt a Manci keze kezembe akad, s ez a tour engem elmúlt boldog múlatásomra emlékeztetett. S óh, mint táncalt ő! - Öröm, víg kedv, - víg, bé nem borúlt kedv - terjedt el szép orcáján! Milyen könnyűséggel, milyen kedves siklással repült keresztül a táncosok között. Marosy! azt tartottam, hogy lerogyok. Egykor, midőn véle alólról felszaladtam, s ott kétfelé kelle térnünk, oly szorosan tartottam kezét, hogy el nem mehetett. Mikor ismét öszvejöttünk, merően nézett rám. Bocsánat! mondám, s a könny elfutotta szememet. Ő megütközve látszott lenni, s szerencsémre megint el kelle térnünk egymástól. Úgy örültem, mikor a táncnak vége lett, oly igen örültem, mintha minden kínomon keresztül estem vólna. Négy óra felé elszéledtek a vendégek. Szentpétery is megtette a rendeléseket, hogy szekere álljon elő. Minden percentésben jobban-jobban érzettem kínom nagyságát. Elakadt lélegzetem; s mikor Manci felém jött, s jó éjtszakát kívánt, reszketni kezdett minden tagom, s nem láttam semmit. Az Istenért! mondám, még erre emlékezem; - de hogy Manci is sikóltott, hogy én lábaihoz rogytam, s engemet egy szobába vontak, s Manci maga nagy gondoskodással, szagló vizekkel élesztgetett, s vakszememet kenegette, s szemeiben könnyek gyűltek, s engem minden sajnált, aki látott, azt Endrédy nékem csak ma beszélte; s jó hogy tegnap nem tudtam. Elrémültem, mikor felébredvén ájulásomból, magamat az Endrédy karjai közt leltem, s Mancit, s másokat körültem állani láttam. Az a szánakozás, amelyet nevezetesen az Endrédy és Szentpétery szemében láttam, nagyon megilletett, s olyan könnyeket gyűjtött szemembe, melyek gyötrelmimet megkönnyebbítették. Kevés szóval, de igen szívesen köszöntem meg barátságokat. Kértem, hogy légyenek nyugott elmével, s elhitettem őket, hogy egészen helyreállottam, s örültem rajta, hogy elhitetésem által meg engedték magokat csalni, s haza mentek. Endrédyre támaszkodván Szentpétery után váncorogtam, aki kedves zsákmányát szekerébe ültette, s véle repülve ment. Én is hazajöttem; de mint értem haza, s mint feküdtem le, csak a Mindenható tudja, meg Endrédy, nem én. Mély, nehéz álom szállt rám; - s adta vólna Isten, hogy végképpen szállott vólna rám. Ott jobb élet van! Ott bennünket bóldogabb lakás vár. Mint szélesedik ezzel az odavágyással szívem! mint olvadnak minden kívánságaim, törekedéseim, melyeknek tárgya egykor Manci vólt, most, minekutána el van véve előlem, azzá az egy szíves nyughatatlan kívánsággá! - te utánad Halál! Megszabadító, Feloldó! - Ó Manci! Manci!