BÁCSMEGYEY MAROSYHOZ

Buda, Septemb. 19dikén

Áldást rád, édes Marosym! Klárihoz írt szíves leveledért, Ő nemsokára nálad lesz. Szíve már régen nálad van; most pedig már maga is teli szívvel repül feléd, hogy mellyére szoríthasson, s egy szótalan ölelés által mondhassa ki azt az érzést, amelyet emberi nyelv kimondani nem tud. Én, édesem, leveled vétele ólta olyan édes kesergésbe süllyedtem el; hogy mindent könnyező szemmel nézek, s mindent öszvecsókolok. - Szív! - szegény szív! mennyi esméretlen név nélkül való érzés támad fel tebenned.

Én Klárit nem késérhetem hozzád, mert az ő és a bátyám rimánykodásit elúnván még mindég a doctorok tyrannusi járma alatt nyögök. A bátyám maga viszi hozzád; én pedig hív könnyeimmel s áldásommal fogom elkésérni. Így hal ki az Isten veteményes kertében egy fa, s helyette tíz nevekedik fel, hogy virágra fakadjon s gyümölcsöt teremjen.